Shock!

Mivel a tavalyi év egyik egyértelmű csúcsteljesítménye – számomra legalábbis – a Spock's Beard új felállásának debütáló albuma volt, nem kicsit fájt a szívem, amikor kiderült, hogy a tavaly májusi koncertet rajtam kívülálló okok miatt kénytelen vagyok kihagyni. Szerencsére nem kellett évekig várni az újabb lehetőségre, és még ugyanannak a turnénak egy későbbi felvonásaként újra elzarándokoltak a saját bevallásuk szerint általuk is igen kedvelt helyszínnek számító A38-ra.

Az este felvezető csapata az amerikai The Sixxies volt, akik a nem sok jót sejtető név ellenére kifejezetten kellemes meglepetést okoztak. Ha emlékszel még a '90-es évek végének progmetal-zenekaraira (Divine Regale, Dali's Dilemma és társaik), akkor nagyjából már be is tudod lőni a banda muzsikáját. Összetett nótaszerkezetek, virtuóz technikai megoldások és fogós dallamok, de ugyanakkor némi parttalanság és kiforratlanság jellemezte őket. Nem belőlük lesz a következő Fates Warning, az biztos, műsorukat azonban ennek ellenére is szívesen hallgattam, köszönhetően elsősorban Vladdy Iskhakov kifejezetten kellemes hangjának és a jófajta vokáloknak. Soha rosszabb előzenekart. (K.G.)

A rögtön kínos technikai malőrrel küszködő és azt feszengő poénnal elütni kívánó Spock's Beardöt erős félház, mintegy két-háromszáz lelkes spocker fogadta. Szerencsére a technikai problémák ezt követően már nem jelentkeztek, így a lényegében best of programnak is beillő két órát nem árnyékolta be kínos ácsorgás, de még különösebb szövegelés, vagy konferálás sem. Persze egy ilyen masszív életműből elég nehéz olyan setlistet összeállítani, ami akár csak megközelítőleg mindenki igényét kielégítené, különösen, ha nem kevés 10 perc feletti szerzeményt is beleillesztenek a programba. Szerintem így is sikerült kellően kiegyensúlyozott műsort összerakni, amelynek egyik felét a – most már nem is annyira – új lemez legfogósabb nótái (Hiding Out, Submerged, Waiting For Me, Something Very Strange) tették ki, míg a másikat a Neal Morse-éra (talán) legfontosabb momentumai a Day For Nighttól a Harm's Wayen keresztül az In The Mouth Of Madnessig. Az egyik nagy kedvenc, az epikus Snow motívumaiból több is felcsendült, például a Devil's Got My Throat, vagy a dobos, Jimmy Keegan által celebrált Carrie.

Az immár hivatalos zenekari taggá avanzsált dobos egyébként hihetetlenül nonszensz jelenség. Amellett, hogy a Carrie-t elég szívbemarkolóan adta elő (bár nem tagadom, némi X-Faktor feeling azért volt benne), határozottan szórakoztatóan játszott rá rajzfigurára hasonlító, „Paul Simon meets Mini Me"-szerű megjelenésére. A zenekar többi tagja ugratta is folyamatosan, és követelte, hogy minél többször eressze el rajzfilmhős-orgánumát, aminek ő több alkalommal is eleget tett, mindenki legnagyobb örömére. Természetesen a produkciója mégsem (csak) ettől maradt emlékezetes, hiszen a technikás dobmegoldások mellett a védjegynek számító vokálokból is alaposan kivette a részét. A Ted Leonard – Alan Morse – Keegan énektrió egyértelműen a legjobbak közé tartozik ebben a műfajban, és élőben is lenyűgöző tisztasággal adják elő a háromszólamú vokálokat, minden alkalommal hatalmas lúdbőröket előidézve. Keegannel ellentétben Alan a világ egyik leginkább anti-színpadi jelensége (és nem, nem azért, mert szemüveges), ennek ellenére mégis mágnesként vonzotta a tekintetemet. Esetlen mozgása, a műfajban szerintem senki máséhoz nem hasonlítható „pöckölős" pengetési stílusa csak a felszín, ami alatt viszont kavargó érzelmek és végletekig kidolgozott dallamívek és szólók bújnak meg.

Az A38-on persze alapnak számít a tiszta, mégis atommód megdörrenő sound, ezúttal sem volt ez másképp, simán lehetett folyamatosan váltogatni, hogy épp a visszafogottan bohóckodó Ryo Okumoto billentyűire, vagy az Iommi-koreográfiát koppintó, hol pengetővel, hol ujjal bűvészkedő, pókerarcú Dave Meros témáira figyel az ember. Nyilván azért összességében Ted Leonard játszotta a főszerepet: ismét meg kellett állapítanom, hogy kiváló választás volt, mert fiatalabb kora ellenére tökéletesen illik a csapatba. A régi szerzeményeket is valamennyire – abszolút tisztelettudó módon – a saját orgánumára formálta, ami kicsit sem baj, mert Morse és D'Virgilio iránti minden tiszteletem ellenére ő számomra a zenekar eddigi legnagyobb formátumú énekese (btw, alig várom már az új Enchantet is). Abban is egyetértettünk viszont Kiss kollegával, hogy igazán az új lemez nótáiban tudta kiélni magát, és nemcsak azért, mert nyilvánvalóan ezekhez van a legtöbb köze dalszerzőként is, hanem mert itt tudott leginkább szárnyalni a hangja, s a meglehetősen bonyolult, magasabb témákat is gond nélkül tudta reprodukálni. Azzal pedig csak most szembesültem először, hogy (szóló)gitárosként sem utolsó, és a teljesen eltérő felfogásban játszó Morse-szal olyan tökéletesen kiegészítik egymást, mintha évtizedek óta együtt zenélnének.

Szívesen hallgattam volna még pár számot akár a számomra legkedvesebb, ezúttal viszont kicsit negligált D'Virgilio-korszakból, vagy ha már a korábbi epikus szerzeményekről van szó, mondjuk a debütáló lemez címadóját is el tudtam volna viselni, de így is simán vállalható volt a program, és a közönségnek sem támadt különösebb kifogása a látottak/hallottak ellen. Természetesen mi is megkaptuk, hogy messze mi voltunk a legjobb közönség (amit azért nem kívánok a zenekarnak, mert a hajó elsüllyesztésétől azért finoman szólva elég távol álltunk), de én azt mondom, soha rosszabbat. És persze jöhet bármikor az új lemez, ettől a felállástól rossz zenét tuti nem kapunk. (P.T.)

Fotó: Molek Csaba