Shock!

Igazság szerint eléggé meglepődtem, amikor legelőször hallottam az új Spock's Beard korongot, a Brief Nocturnes And Dreamless Sleepet, Nick D'Virgilio kilépéséről ugyanis semmit sem tudtam egészen addig, amíg be nem tettem a lemezt, és nem szembesültem vele, hogy itt bizony már egy másik énekes áll a mikrofonnál. Mivel azonban a csapatot sosem vágta túlzottan földhöz egy-egy emblematikus tag elvesztése, továbbá élőben mindig is jók voltak, komoly várakozással tekintettem a Spock Ted Leonard-féle verziójának első budapesti megmérettetése elé.

A nyitócsapat szerepét a szintén progger, és lassan magának kultstátuszt kivívó Beardfishre osztották, akik szintén nem ismeretlenek a honi közönség előtt, hiszen pár évvel ezelőtt már a Pain Of Salvation vendégeként is megfordultak a hajón. Zeneileg tökéletesen illettek is a Spock's elé, hiszen ahogy Alan Morse-ék, ők is igen komolyan merítenek a '70-es évek nagy prog rock csapataitól, és szintén meglehetősen nagy lendülettel és vehemenciával vezetik elő dalaikat. Rendben is volt a bulijuk, a hangszeres tudást és dalokat tekintve is abszolút meggyőző volt, amit nyújtottak, engem azonban Rikard Sjöblom hangja továbbra is zavar. Véleményemmel azonban láthatóan kisebbségben voltam, hiszen a publikum nagyrésze igencsak kajálta a svédek zenéjét, minek eredményeképpen komoly üdvrivalgás kísérte produkciójukat.

Bár az Enchant sosem volt nagy kedvencem, Ted Leonard hangját mindig is kedveltem, ráadásul a már vele készült, tizenegyedik Spock's Beard album is kifejezetten erősre sikeredett, így igencsak izgalmasnak ígérkezett ez az este. Bár Ryo Okumoto folyamatos technikai gikszerekkel küzdött, amin láthatólag rendesen fel is idegesítette magát, mindez a csapat hangulatára nem nyomta rá a bélyegét. Míg a kicsi japó a jobb sarokban puffogott, illetve folyamatosan instruálta az egyik roadot, addig a csapat a végtelenül lelazult – vagy valami hasonló – állapotban lévő Alan Morse vezetésével csinálta a hangulatot. Láthatólag tök jól érezték magukat ebben a felállásban is, így abszolút egyértelmű, hogy a társaihoz hasonlóan szintén multihangszeres – mi más? – Leonard emberileg is remekül illik a csapatba. Nagydarab, izmos megjelenésével és kissé Elvisre hajazó fizimiskájával még inkább színesíti a színpadképet a beszívott Morse, a hawaii-ingében erősen Pandacsöki Boborján-rokon, ámde zseniálisan bőgőző Dave Meros, valamint a két energiabomba Okumoto és Jimmy Keegan mellett.

A program természetesen az új anyagra épült, amelyet az A Treasure Abandoned kivételével teljes egészében eljátszottak, viszont nem egyben és nem abban a sorrendben, ahogy a lemezen. Tökéletes kezdésként a Something Very Strange – az új album legslágeresebbje – nyitott, majd érkezett az I Know Your Secret, amit a Neal Morse-korszakból elsőként elővezetett Crack The Big Sky követett. Az új témák mellett tehát régi klasszikusokat is be-beszúrtak, hogy az se unatkozzon feltétlenül, aki elkövette azt a hibát, hogy az aktuális anyag ismerete nélkül látogatott el a koncertre.

A természetesen hibátlanul előadott dalok mellett, ahogy mindig, úgy ezúttal is adódott néhány vicces momentum: Mindenképpen ezek közé tartozott, mikor Jimmy Keegan csaknem összeverekedett az egyik mikrofonállvánnyal, de az is, mikor a Ted, Jimmy és Alan által acapellában énekelt Distance To The Sun közben az ismét csak a cucca hekkelésével foglalatoskodó Ryo véletlenül beletenyerelt a billentyűkbe. Az új dalok közül számomra különösen az Afterthoughts volt lélegzetelállító, melyben lemezminőségben hozták a mindenki által énekelt, csöppet sem könnyű vokálokat. Bár Alan hangja élőben kissé hamiskás, ezúttal részéről is a helyén volt minden. És ha már a vokális teljesítményeknél tartunk, azt azért meg kell jegyezni, hogy Ted ebben a csapatban még élőben sem ereszti ki annyiszor és úgy a hangját, mint mondjuk az Enchant Break lemezén, de ez a kissé könnyedebb, lágyabb stílus is nagyon megy neki. Saját dalait természetesen tökéletesen hozta élőben is, de Neal Morse énektémáival sem volt gondban, sőt, a ráadás elején Jimmyvel spontán elkezdett On A Perfect Day azt is megmutatta, hogy a Nickre íródott dalok is jól állnak neki. Legalább ebből a rövid kis szösszenetből utóbbit is megtudhattuk, ugyanis ha volt hiányossága ennek a koncertnek, az éppen az volt, hogy semmit nem vettek elő az általa felénekelt korongokról.

Kicsit furcsállottam is, mikor egy szűk másfél óra után elköszöntek, Spockéktól ugyanis nem az ilyesmihez vagyunk szokva, még akkor sem, ha Ryót ekkorra már annyira kikészítette a cuccával való küzdelem, hogy nemes egyszerűséggel bevágta nyakba akasztós szintijét a közönség közé. Ahogy meg is jegyezte, nem kellett volna japán szoftverről amerikaira váltani. Végül aztán nem panaszkodhattunk a játékidő miatt sem, hiszen egy laza félórás Go The Way You Go-val tértek vissza, aminek köszönhetően a játékidő is megközelítette végül a két órát. Sőt, az egyik rajongó bekiabálásának köszönhetően Ryo szólóban még a The Light elejéből is elpötyögött néhány taktust, már mindenféle hangosítás nélkül.

A Spock's Beard mindig is profi, ám végtelenül szimpatikus és közvetlen zenekar volt, akik amellett, hogy megalázó magabiztossággal adták elő technikailag korántsem könnyű dalaikat, még arra is odafigyeltek, hogy némi kis pimaszsággal, lazasággal szórakoztassanak is. Jelentem, fentiekkel kapcsolatban Nick távozásával és Ted Leonard érkezésével sem változott semmi. A dupla dobszólók viszont hiányozni fognak.