Shock!

A Brief Nocturnes And Dreamless Sleep a prog nagymesterek immár a második saját kiadásban megjelenő sorlemeze, amelynek elkészítését a rajongók előrendeléséből finanszírozták (a terjesztést az InsideOut intézi). Ez az egyre inkább terjedőben lévő módszer egyrészt minden érintett szempontjából korrekt (még ha tudtommal ők nem is kínáltak olyan extrákat a „hitelezőknek", mint például a Protest The Hero), ráadásul jól mutatja, hogy a zeneipar állítólagos haldoklása sem feltétlenül kell, hogy a művészet és a kreativitás halálát okozza. Bár ezúttal nem öntötték dalba a lemez elkészítését lehetővé tevő, az albumot előzetesen megrendelő rajongók neveit – amely egyébként az előző album egyik legviccesebb, ám zeneileg egyik legzseniálisabb húzása volt –, de a lemez hangzása és csomagolása alapján egyáltalán nem tűnik úgy, hogy a kiadó hiánya pénzügyileg gondot okozott volna a banda számára, és ez igen örömteli. Persze az sem mindegy, hogy Alan Morse-ék nyilvánvalóan maximalisták, és csakis hibátlan és igényes produktumot hajlandóak kiadni a kezeik közül.

Azt már Neal Morse távozásakor is láthattuk, hogy a tagcserék még akkor sem tudják megtörni a banda lendületét, ha abszolút alapemberekről is van szó. Az elmúlt tíz évben a zenekar és Morse is változatlan tempóban ontotta magából a minőségi zenéket rejtő albumokat. Én igazság szerint még jobban is bírom a Neal távozása után készített albumokat, sőt, összevetve a Nashville-be szakadt tesó szólólemezeivel, ezek változatosabbak is. (Mondom ezt annak ellenére, hogy a tavalyi Momentum fantasztikusan sikerült.) Éppen ezért, bár sajnáltam, nem tartottam különönösebben Nick D'Virgilio távozásától sem, különösen miután egyértelművé vált, hogy ki lép a helyére. Ráadásul mivel a dalszerzés eddig is arányosan oszlott meg az összes tag, sőt néhány állandó külső szerzőtárs (mindenekelőtt John Boegehold) között, igazából ezen a téren sem vártam nagy változást. A Brief Nocturnes pedig egyértelműen igazolta, hogy bizalmam abszolút megalapozott volt.

A legszembetűnőbb változás nyilván az új énekes, de Ted Leonardról eddig is tudtuk, hogy hatalmas torok, és az Enchant lemezei bizonyították, hogy dalszerzőként sem utolsó. Talán még karakteresebb is a hangja, mint D'Virgilio-é, s ami örömteli, hogy a dalszerzésből is mindjárt kivette a részét. A Leonard által jegyzett markáns nyitónóta – amely egyébként jellegzetes Enchant hangulatot áraszt – azonnal eloszlat bármilyen kételyt, de a lemez egészére elmondható, hogy Ted hatalmasakat énekel, és ez a zene valóban nagyon passzol is a hangjához (ellentétben a finoman szólva is elhibázott tavalyi Affector lemezzel).

Amiben talán változást érzek a korábbi anyagokhoz képest, az a némileg kevésbé komplex megközelítés, amely talán inkább írható D'Virgilio távozásának, semmint Leonard érkezésének számlájára, de akár egyszerű elhatározás kérdése is lehetett. Tény, hogy ezúttal egy kivétellel nincsenek tíz perc feletti eposzok, vonós és fúvós betétek, vannak viszont ezek helyett aránylag rövidebb, hagyományosabb dalszerkezetű, de gyorsan megjegyezhető, egytől-egyig bivalyerős refrénekkel ellátott szerzemények. Ezek között akad néhány kifejezetten erős lírai dal, mint például az A Treasure Abandoned vagy a Submerged, de igen húzós nóták is, például az I Know Your Secret. Nem hiányozhatnak a védjegynek számító zseniális vokálok sem, amire talán az Afterthoughts szolgáltatja a legjobb példát. E nóta eleje egyébként kifejezetten a '80-as évek magyar kultuszfilmjeinek számító Ötvös Csöpi-sorozat zenéit juttatta eszembe, überdallamos refrénjét ugyanakkor elég nehéz kitörölni a fejből.

Kedvencem ugyanakkor az album egyik leghosszabb, és a korábbi lemezek komplexitását talán leginkább idéző dala, a Something Very Strange, amelynek szinte már popos refrénje szintén hihetetlen fogós. Amikor először hallgattam, meg voltam róla győződve, hogy ez az a bizonyos előre beharangozott dal, amit a Morse tesók együtt írtak, bizonyos témái – különösen az ayreonos intró után belépő lendületes gitárriff – ugyanis a Momentum lemez World Without End című mesterművével mutatnak igen közeli rokonságot. Ebben ugyanakkor úgy tűnik, tévedtem, de ettől még letagadhatatlanok a közös gyökerek. A közös szerzemény valójában a lemezt záró, szintén hagyományos szerkezetű Waiting For Me, amely azonban a hosszan játszott, ízes szólók miatt mégis tizenkét perc felettire nyúlik. E dal viszont tényleg jól felismerhető stílusjegyeket tartalmaz, és könnyedségével remek lezárása a zenekar tizenegyedik mesterművének.

A speciális kiadás kettes lemezén egy fokkal kevésbé erősek a dalok, bár a CD-t indító, jazzes/funkos szólórészt és rapes (!) témákat is felvonultató The Man You're Afraid You Are még talán elfért volna az első korongon is. Akad még itt pár átlagosabb téma és egy elég felesleges szerzemény is (Wish I Were Here), valamint meghallgathatjuk a Something Very Strange némileg lerövidített és áthangszerelt remixét is. Nem rossz ez sem, és bizonyítja, hogy a banda szerint is utóbbi lehetett a legerősebb dal a lemezen.

Ha csak az első lemezt nézem, akkor a némileg kevésbé „progos" megközelítés ellenére is nagyon nehéz nem 10 pontot adni, hiszen most, néhány hétnyi barátkozás után úgy érzem, ezt az albumot sem fogom kevesebbet hallgatni elődeinél. A második korongot pedig tekintsük tényleg annak, aminek szánták: bónusznak.

Vérzik a szívem, hogy más elfoglaltság miatt nem lehetek ott május május 12-én az A38-on, de aki teheti, semmiképp ne hagyja ki, mert ez a legendás prog csapat a tagcserék ellenére is erősebb, mint valaha.

A Spock's Beard május 12-én az A38 Hajón koncertezik a Beardfish és a Sound Of Contact társaságában. További részletek a Livesound honlapján.