Shock!

Akármilyen megosztóra sikerült is a Pain of Salvation legutóbbi lemeze, ez nem látszott meg a nézőszámon: az emberek szépen gyülekeztek kezdés előtt, aki pedig nem talált be addig, azt a kiírt időponthoz igazodva kezdő, szintén svéd Beardfish csalogatta be a terembe. Nem is érdemtelenül: a proggie körökben a közelmúlt üdvöskéjének számító fiatal csapat legalább olyan jól játssza a 70-es évek muzsikáját, mint anno a nagyok, és lelkesedésük, biztos hangszerkezelésük mellett jók a nótáik is. Mindazonáltal a nagy hype-tól kissé elhatárolva magam, muszáj hozzátennem, hogy semmi olyat nem véltem felfedezni a zenében, amit ne hallottam volna korábban Yes, Gentle Giant, King Crimson, ELP (vagy hogy ne csak az öregfiúkat emlegessem: Flower Kings) lemezeken.

Nem biztos tehát, hogy az igen tekintélyes Beardfish diszkográfia meghallgatása nem fárasztana le, de élőben bármikor szívesen megnézem őket újra. Tökéletesen megidézik ugyanis (én legalábbis így képzelem el) azt az időszakot, amikor még a fent említettek is klubokban nyomultak (talán nálunk is ilyen lehetett, amikor a műegyetemi bulikon virágzott a műfaj), de már készülőben volt a nagy prog rock robbanás. Nem mellékesen nem befelé forduló művészembereket, hanem mosolygós, szimpatikus srácokat láthattunk a színpadon, ez pedig már csak azért is jópont, mert ugye a stílus nem a vidámkodásról szól.

Persze a fenti mondat pont a Pain of Salvation esetében sántít leginkább, hiszen akármilyen vérkomoly intellektüell filozófusok gyülekezetének szereti is láttatni zenekarát Daniel Gildenlöw a lemezek tartalma, mondanivalója alapján, egy PoS koncert mindenről szól, csak a komolykodásról nem. Pont ez a kontraszt teszi annyira szimpatikussá a gárdát élőben: igazi fesztelen, felszabadult, jól megkomponált, de spontán pillanatokkal teli örömzenélés zajlik a színpadon, és ennek megfelelően a súlyos tematikájú, komplex tételeket is halál lazán hozzák a svéd értelmiségiek. Emellett persze ismerjük Daniel fővárosunkhoz fűződő különleges viszonyát is, tehát okkal mondhatjuk, hogy egy budapesti Pain of Salvation buli a zenekar számára is kiemelt fontosságúnak számít, bármikor turnézzanak is errefelé.

Azt persze a csapat is tudja, hogy mely lemezek képezik pályájuk csúcsát a közönség számára, hiszen a Remedy Lane intro és az abból kibontakozó Ending Theme, majd az Entropia albumos People Passing By is azt jelezte, nem feltétlenül akarják halálra erőltetni az amúgy kiválóan sikerült új anyagot. Persze azért nem kellett amiatt aggódni, hogy mellőzve lesz a Road Salt One, hiszen a Linoleum elég hamar megérkezett, és a totális agymenés is itt kezdődött. Daniel – aki aznap vagy talán az egész turnén a Metallica Load-korszakát idéző atléktatrikóban virított (már Larséknál sem értettem, miért jó csoffadt testre ilyen ruhadarabot húzni, de biztos nagyon művészi) – felhívta a publikumot, hogy a kezdőriffre svéd közönség módján reagáljon, amely nem a klasszikus ováció, hanem vigyorogva bólogatás karba tett kézzel.

Persze el kellett kezdeni a nótát vagy ötször, és természetesen egyszer sem volt tökéletes a mutatvány, ami Daniel elmondása szerint a korábbi állomásokon egyszer sem sikerült. Hát, aktív koncertlátogató pályafutásom alatt láttam már egy-két pihent agyú marhaságot, de ez mindenképpen a legnagyobb kreténségek közé kívánkozik – nem mindenkinek tetszett persze a hatásvadász elem, de én személy szerint mindig is értékeltem a színpadi hülyeséget. Főleg, hogy a lendületet sem akasztotta meg az intermezzo, és főleg, hogy a nóta hatalmasat dörrent – a többi új dallal (No Way, Road Salt, Of Dust) egyetemben.

Cimborám, aki előtte a Road Saltot simán fosnak titulálta, nem győzte ragozni a buli után, milyen jók voltak élőben az arról származó nóták. Ez már csak azért is érdekes, mert a lemezverziókra is ez a nyers, élő hangzás volt a jellemző – mintha csak egy 1972-es elveszett prog rock albumot hallgatnánk. Persze lehet, hogy pont ez volt a baja a Pain of Salvationt a Remedy Lane-ig istenítő arcoknak. Hozzáteszem, én is közéjük tartozom, de tudomásul kell venni, hogy ez a banda ma már nem egy jóféle svéd prog metal „act”, hanem lényegében egy avantgarde Gildenlöw szólózenekar, amely semmiféle művészi korlátról nem hajlandó tudomást venni – már hogy is lenne hajlandó, mikor efféle korlátok csak a konzervatív rajongók fejében léteznek. Hogy is lepődnék meg ezen, amikor voltak emberek, akik az America nótán megsértődtek, a Disco Queenre pedig köpködtek...?

Ez a két tétel (sajnos vagy hálistennek, ki-ki döntse el maga) nem hangzottak el, de amennyire lehetett, a csapat mélyre ásott a PoS katalógusban, és a Concrete Lake, valamint a BE kivételével minden lemezt megidézett a rendelkezésre álló két órában. Hülyéskedés persze volt a fent említetten kívül is, a végére hagyott, valódi spontán elemekkel tűzdelt zenekari jam, és feldolgozások pedig szintén nem nyerték el mindenki tetszését, de nekem kimondottan tetszett, amikor Daniel beült a dobok mögé, és Léo Margarit visszaérkezésekor is ott maradt, a dobos pedig belekezdett a Nights In White Satinbe (Come Togethert is írtak egy helyen, de nem rémlik, hogy beleszőtték volna, persze mivel csak kapkodtam a fejem, lehet, hogy elkerülte a figyelmemet). Egészen döbbenetes volt, mennyire királyul énekelt Léo (és ha már itt tartunk, emlékezzünk meg Johann Hallgren gitáros ütős vokáljairól is), de Daniel dobosi képességeiről sem volt tudomásom korábban. Kicsit ugyan kezd trenddé válni ez a hangszercserés móka, de amíg az jön le a színpadról, hogy a zenészek élvezik, miért is ne csinálják? Amúgy is nehezen tudom elképzelni, hogy fásult, egymást rég utáló muzsikusok ilyesmivel szórakoztassák magukat és közönségüket.

A Hallelujah – ami a publikum leültetése miatt óhatatlanul is a Bon Scott Emlékére című örökbecsűt juttatta eszembe – kicsit talán elnyújtottabb volt a kelleténél, de addig is nyugton elmehettem a kabátomért, igaz Daniel minket, kint állókat sem kímélt, tehát tetszett vagy nem, le kellett guggolnunk. Egynek mindenesetre jó volt, félek azonban, hogy állandó zárószám lesz belőle, hiszen már legutóbb is nyomták. Azon a bulin nem voltam, tehát nekem most új volt ez a műsorszám – ki tudja, mennyire tolerálnám másodszorra-sokadszorra. De ez legyen a legnagyobb problémám: az este többi része zeneileg hibátlanra sikeredett, fantasztikus zenészeket láthattam-hallhattam, és a magam részéről a műsorba sem tudok belekötni – király volt, részemről kíváncsian várom a Salt Two-t!

További fotók:
Beardfish
Pain of Salvation