Isztria jó hely: távolságát és díjszabását tekintve is elérhető, a tenger fantasztikus, városai pedig gyönyörűek. Pula esetében ehhez jön még az is, hogy itt található a világ hatodik legnagyobb amfiteátruma, ebben a kétezer éves, római építményben pedig a mai napig is tartanak opera-előadásokat, gladiátor-bemutatókat és persze koncerteket. A sors pedig úgy hozta, hogy július végén két egymást követő napon játszott itt a Status Quo és Robert Plant, úgyhogy összekötöttem a kellemeset a még kellemesebbel, azaz a tengerben lubickolást a műélvezettel, és szépen befizettem mindkét bulira.
David Gilmour júniusi bécsi koncertje kapcsán már leírtam, hogy a speciális helyszín milyen sokat adhat hozzá egy-egy fellépéshez, és ahogy nem is olyan rég Schönbrunn is megkapó volt, úgy most is volt abban valami varázslatos, ahogy a lenyugvó nap utolsó sugarai betűztek az Amfiteátrum kétezer éves ablakain, miközben pontban fél kilenckor Francis Rossiék belekezdtek műsorukba.
A veterán brit csapat aktuális turnéja a tavaly kiadott tripla válogatáslemez kapcsán Accept No Substitute! jeligével fut, a sors keserű iróniája folytán azonban Pulában is el kellett fogadnunk, hogy ezúttal cserejátékossal kénytelenek kiállni. A gitáros Rick Parfitt ugyanis bő egy hónapja ismét szívinfarktust kapott (ez volt a harmadik), helyén pedig a bőgős John „Rhino" Edwards fia, Freddie segít be a turnén. Minderről a koncert kezdete előtt angol és horvát nyelven külön is tájékoztatta a konferanszié hölgy azokat, akik lemaradtak volna az infóról, és némi buzdítás után kért mindenkit, hogy szorítsunk az állítása szerint egy baleset (?) miatt távol lévő Rick teljes felépüléséért. A furcsa csak az volt a dologban, hogy a szpícs felvételről (esetleg valahonnan a backstage-ből) érkezett, a színpadon legalábbis ekkor még senkit sem lehetett látni.
A várt ötös egy helyen fiatalított kiadásával érkezett tehát a Quo, csalódottságra azonban nem adtak okot, a többiek fehér inges kiálláshoz képest némiképp elütő, szürke pólóban nyomuló Freddie ugyanis becsülettel helyt állt. Persze mostani beugrása előtt is végignyomott ő már egy komplett akusztikus turnét a csapattal, és az akkor még teljesen egészséges Rickkel, illetve faterjával is együtt játszik a Rhino's Revenge-ben, szóval nem kell félteni a srácot. És szerencsére az öregeket sem, akik remek formát mutatva, percek alatt hatalmas party-hangulatot teremtettek. A Status Quo dalai egyébként is szinte maguktól késztetik táncolásra az embert, ha pedig olyan vokálokkal megtámogatva érkeznek a fogósabbnál fogósabb rock-alapvetések, mint amilyeneket Francis Rossi és Rhino mellett a billentyűs Andrew Bown produkált, akkor ott tényleg mindenkinek be fog indulni a lába.
A csutkára kilencven perces program végig álomszerűen szólt: tisztán és erőteljesen dörrent meg minden, a zenekar pedig annak ellenére láthatóan élvezte a koncertet, hogy a nézőszám jócskán elmaradt az általam előzetesen várttól. Az ugyan igaz, hogy a színpaddal szemben lévő ülőhelyek gyakorlatilag megteltek, de a küzdőtéren jó, ha egy szellős félházra elegendő ember gyűlt össze. Mindez azonban nem zavartatta Rossiékat, akik a csapat többi tagjánál évtizedekkel fiatalabb, 2013-ban érkezett Leon Cave húzós dobolására építve, szélesen mosolyogva, és némi angol humort is bevetve, csuklóból rázták ki a nótákat. Mivel egyes számok alatt a billentyűs Andy is hathúrost akasztott a nyakába, néhány tétel három gitárral szólalt meg, ami nyilván teljesen fölösleges volt, de az is igaz, hogy kifejezetten jól mutattak ilyenkor a színpadon, főleg, mikor bevetették az emblematikus, SQ-féle együtt-mozgásokat is.
Annak ellenére, hogy nem vagyok a zenekar kifejezett rajongója, diszkográfiájuknak pedig csak töredékét ismerem, kiválóan éreztem magam a bulin. A legnagyobb ovációt természetesen az ultimatív gigasláger In The Army Now (ami egyébként egy Bolland & Bolland-feldolgozás) hozta, számomra mégis egy másik átirat, a bulizós Wanderer volt a csúcspont. Gyakorlatilag azonban bármelyik tételt kiemelhetném, a bulinak ugyanis nem volt gyenge pontja. És bár a Quo dalai jórészt hasonló karakterrel és felépítéssel bírnak, a kiváló vokális teljesítménynek és a hangulatnak köszönhetően mégsem tűnt egyhangúnak a koncert. További fejtegetésekbe felesleges is bocsátkozni: ez egyszerűen csak rock and roll, méghozzá a feelgood fajtából, így pedig tökéletes volt egy tengerparti este zárásaként.
Fotó: Ivan Peček, Sound Report
Hozzászólások