Shock!

Mindenki a tavalyira készült, pedig az idei volt a jobb. Magamat is ideértem, mert a novemberi élmény megerősítése, és nem felülírása végett látogattam el Sting második budapesti szimfonikus koncertjére. Ezúttal nem volt nagyobb csinnadratta, néhány utcai óriásplakát kivételével senki és semmi nem fokozta a várakozásaimat. Ráadásul előző este southern rockkal melegíteni Stingre sem éppen a katarzis előkészítésének garanciája. Konkrétan tehát mindent megtettem annak érdekében, hogy ne a Stingért korábban órákat kapunyitás előtt várakozó rajongó, hanem az egyszerű zenekedvelő üljön be az előadásra. De ettől dől el, hogy egy koncert működik-e vagy sem. Az a fellépés nem ér sokat, ahol a belső magnóra hallgatva lehet élvezni a produkciót, legyünk bármennyire is fanatikusak.

Azóta töprengek, hogy mitől működött ez a koncert jobban, mint a fél évvel ezelőtti. Talán azért, mert ezúttal a magyar Budafoki Dohnányi Zenekar játszott Sting mögött, és határtalan lelkesedésük eleve erőteljesebbé tette a produkciót. Vagy talán azért, mert ezúttal nem töredezte szét semmilyen felkonf az újabb kompozíciókat, vagyis Sting nem mondta el a dalok születésének körülményeit, csak egyszerűen eljátszották őket egymás után. És talán azért is, mert nem kellett esztétának lenni ahhoz, hogy halljuk: tavaly még egy szimfonikus zenekar játszott, plusz Sting zenekara. Ők mára egy egységes zenekarrá váltak, melyben Dominic Miller játéka éppúgy belesimul az előadás egészébe, ahogy a hegedűsöké. Most nem állt a színpadon két ütős sem, csak Rhani Krija, dobos, és egyéb látványelem sem színesítette a színpadon történteket. (Feltéve, hogy nem tekintjük látványelemnek a feltűnően vehemens karmester, Sarah Hicks stílusát, aki egész testével, pontosabban karja helyett sokszor lényegében a hátsójával igazgatta a zenekart.) Csak egy kopaszra nyírt, ezáltal kicsit öregebbnek tűnő előadót láthattunk egy zenekarral, akik elvittek minket egy utazásra. Ezen az estén egy, a legapróbb simításokig összecsiszolt produkciót láthattunk, amelyet valószínűleg csak még élőbbé tett az, hogy Sting a turné záró szakaszában szinte minden városban helyi nagyzenekarokkal lép színpadra. Mi büszkék lehetünk a Dohnányi Zenekarra, hiszen ők a pesti fellépésen kívül még két további helyszínen is felléptek a turné során.

Ha végignézünk a Sting diszkográfián, 2003 után nem találunk igazán új, hagyományos értelemben vett albumot. Így, távolról nézve jogosnak látszódhattak azok a kritikák, amelyek egy útkeresésbe feledkező előadóról szóltak, és a „biztos bevételre" játszó best of dalok felturbózására építő turnét láttak a Symphonicities-ben. Azonban, ha végignézünk a setlisten, látható hogy ez egyáltalán nem a slágerrádiókon edződött fülek számára készült – bár ők éppúgy elégedetten távozhattak, mint azok a rajongók, akik nem csupán a Fields Of Gold vagy a Sting & The Police válogatáslemezt őrizgetnek a polcukon. Így hiába csak a vájtfülűek számára különösen izgalmas, 9/8-as ütemben íródott bűnbánó ballada, az I Hung My Head ringatásának csak az nem adta át magát, aki nem akarta. És irtózhatunk az agyonkoptatott, elnyűtt egzotikuskodó Desert Rose-tól, ezúttal úgy dörrent meg, hogy a kereskedelmi médiától irtózó sznobok sem vonhatták ki magukat a hatása alól. De ebben sincs semmi titok: meg kellett találni, hogy Sting mely dalai engednek az átdolgozásnak.

Ahogy a megálmodó, Steven Mercurio, a turné korábbi részének állandó maestrója állította egy interjújában: el kellett kerülni, hogy bármelyik hangszer csak díszletként legyen a pódiumon. Lehet divatnak tekinteni, hogy neves zenészek szimfonikusokkal lépnek fel, az azonban nem állítható, hogy ezt ne lehetne elrontani. Sőt, a már több mint egy éve tartó turné jelenlegi állapota is mutatja, hogy mindez folyamatosan fejleszthető. Így történhetett, hogy a már ősszel is hátborzongató Moon Over Bourbon Street még díszletek nélkül is egy színházi rémdráma atmoszféráját teremtette meg. Valamint a hidegháborúról szóló Russians ezúttal még kísértetiesebb lett: mintha eleve nagyzenekarra írták volna. Abban a záró tromibitaszólóban, és az utolsó hangokban benne volt a múlt század alapélménye anélkül, hogy drámai képekkel illusztrálták volna, miként tudják nagyhatalmak válogatás nélkül kiirtani az emberiség egy részét.

Politizáló zenésznek lenni veszélyes műfaj. Számtalan kiváló előadót sorolhatnánk, akik az elmúlt évek folyamán szakmailag gyengébb teljesítményt produkáltak, mert politikai aktivizmusuk háttérbe szorította zenei teljesítményüket. Mára Sting az, aki (Peter Gabriellel együtt) nem őrült meg ettől. Ő a zene egyik Gandhija. Aki hiteles marad akkor is, ha épp a marihuána legalizásáról beszél, vagy ha emberi jogok vagy épp esőerdők mellett áll ki. Kiáll a színpadra, ahol zenészek nélkül, a capella is elő tudná adni teljes repertoárját úgy, hogy az mindvégig izgalmas maradjon. Nem kell hozzá sok: egy egyszerű szürke pólós öltözék és egy szégyenérzet nélkül kieresztett torok. És így még a fogyasztói kultúra kritikáját is megkapjuk hatásvadász szlogenek nélkül.

További fotók:
Sting