Shock!

Szokatlan dolog zakós és jólöltözött, szépen sminkelt emberek között, parfümfelhőben angolnázni egy koncertre, ugyanakkor jól jelzi, mekkora az átfogása és vonzereje egy könnyűzenei ikonnak, aki a hetvenes évek óta ad ki slágereket, olyan slágereket, amelyekre a legrosszabb indulattal sem lehet ráfogni, hogy tucatmegoldásokat vagy lehangoló kliséket vonultatnának fel. A The Police tevékenysége minden zenekarnak iránymutató lehetne azt illetően, mikor és hogyan kell alkotni, felépíteni, majd büszkén abbahagyni és az örökkévalóságnak átadni egy életművet. Egy szépen csillogó életműből lépett ki tehát Gordon Matthew Sumner, hogy szólóban is kalandozhasson, dzsesszes beütésű lemezeken kreáljon számokat, amiket akármelyik évtized akármelyik korosztályának akármelyik tagja fúj, még akkor is, ha nem tudja, ki írta, ki énekelte fel, ki az eredeti előadó.

Ilyesmiken tűnődve közelítettem meg a Főnix Csarnokot – imázsát feljebb pozícionálni szándékozandó, trendin átkeresztelkedve: Főnix Arénát –, miközben szemléltem az ide látogató nézőket. Húszas éveikben járó arcok is voltak, de a publikum velejét teljesen természetesen a negyvenes-ötvenes éveiben járó illetők adták. Játék a feltevésekkel: vajon melyikőjük jött a The Police iránti rajongás nyomán? Az a hölgy ott erős rúzzsal, barna bőrcsizmában vajon ismeri a Sting becenév eredetét? Az a kimért fickó a második sorban vajon felpattanna-e táncolni a We'll Be Together ütemeinek hallatán? Közben nem győzök köszöngetni az ismerősöknek, na, te itt?, sose gondoltam volna, hogy eljössz egy ilyen eseményre, megjelentél státuszt erősíteni, vagy tényleg a zene miatt érkeztél?

Mialatt ilyesmik zajlottak mellettem, és vártam a szervezőt, hogy elfoglalhassuk helyünket a jó messzire lepakolt céllövöldében – értsd: fényképezni csak a keverőpulttól lehetett az első két szám idejére –, színre lépett Joe Sumner, a főszereplő első házasságából származó fia, aki, mint legutóbb is, elkezdte a közönséget hangolni. Semmi kivetnivaló nem volt benne, egyetlen gitárral lendült neki, és bár minden tiszteletünk mellett aligha volt ember, aki ismerte volna bármelyik dalát is, azért magára tudta irányítani a figyelmet. Húsz-huszonöt perc juthatott neki, ezalatt annyi történt, hogy jókedvvel játszotta dalait, elpattintott néhány köszönömöt, sziasztokot, megtapsoltatta a publikumot ritmusra, megköszönte a figyelmet, majd levonult. Egy másodpercig ne gondoljuk, hogy hálátlan ez a szerep, nagyjából arányban van a következőkben taglalt zenei örökség súlyával.

20:45-kor pedig bevonult a zenekar. Szépen, fegyelmezetten, mintha egy nyilvános próbára érkeznének, és hát lássuk be, amennyi időt egymással eltöltött Dominic Miller és Sting a színpadokon együtt és külön-külön is, annyi után már minden egyes fellépés rutinmunka, bármit is nyilatkozzanak a felek. Szóval mindenki felsorakozott a posztjára, végül bevonult a főhős szívére tett kézzel, végigmérte a tömeget, és mindenféle pepecselés nélkül beledurrantottak a Message In A Bottle-ba. Furcsa húzás, amikor az egyik legnagyobb slágerrel robbant egy előadó, még akkor is, ha bőven még puskapor, és az is igaz, hogy Sting közönsége valószínűleg más elvárásokkal és lendülettel érkezik az előadásra, mint egy rockerekből álló sokaság. Na tehát, beindult ez a csodálatos akkordbontogatás, aminek teljesen egyedülálló a lüktetése, a színpad kékbe borult, csak Sting ragyogott sárgásfehér fényben azzal a csodálatosan elkoptatott Fender P Bass-szel, és a látvány maradt nagyrészt a továbbiakban is. A nyitányt sokáig nem lehetett ünnepelni, mert míg annak nagyszerűségén agyaltam, már jött is az újabb gyöngyszem, az Englishman In New York. Ha ezután véget ért volna a rendezvény, simán elfogadtam volna, mert két ilyen tökéletes dalt így összerakni különleges ajándék. Azonban itt új fejezet következett, egyfelől el kellett hagyni a fotóállást, másfelől közelről lehetett szemlélni a zenészeket. És hát ez már árnyalta az összképet.

Amint korábban említettem, a kétségkívül korszakalkotó és lenyűgöző életmű önmagában elég ahhoz, hogy jó koncert kerekedjen ki belőle, ugyanakkor a zenészek egyénisége élőben jelentős mértékben hozzáteszi a magáét, dob rá két lapáttal vagy épp visszavesz az élményből. Az Englishmanben felbukkanó harmonikás srác, Shane Sager rendkívüli átéléssel tette oda magát, szólamai teljesen jól illettek a dalokba. A két vokalista, Melissa Musique és Gene Noble állandó mosollyal és mozgással kísérte a műsort, Kevon Webster a billentyűk mögött csendben mosolyogva meghúzódott, a színpad két oldalán viszont Dominic és fia, Rufus Miller mintha a lehető legtovább észrevétlen akart volna maradni, különösebb mozgás nélkül, feltűnésmentesen ácsorogtak a kék homályban. Mindez természetesen a játékukra egyáltalán nem volt hatással, finoman alapoztak, színeztek, de hát ezen a szinten ezt meg se kell említeni. Nem illene bosszankodni a dobos Zach Jones teljesítményén sem, mert nagyon precízen játszott, viszont eléggé sótlanul, de talán bennem él túl erősen Stewart Copeland képe, aki mellett bárki csak szemérmes kisiskolásnak tűnhet. Mindenesetre Jones játékába se lehet belekötni.

Sting először egy köszönömmel szólt a közönséghez – mint mondta, ezzel ki is merítette teljes magyartudását –, felvázolta, miket fogunk hallani, kortyolt egyet az odakészített teájából a kisasztalról, leült, elkezdett fütyörészni, amiből az If It's Love kerekedett ki. Nagyjából ez a kis jelenet volt a legdrámaibb ezen az estén, ami a színpadi történéseket illeti. Amint a szikár egyszerűséggel My Songs lemezcím mutatta, amely a turné nevét is adta, semmi másról nem szólt, minthogy szemezgessen Sting négy évtizedet meghaladó zenei munkásságából saját újraértelmezésben. Ennek megfelelően a tizenkilenc dalból hét a The Police éltművéből került ki, a többit pedig a slágerlistákat mindenhol megjárt felvételek előadása tette ki.

Főszereplőnk, mint említettem, nem sokat kommunikált, az első tapsoltatás nagyjából az előadás felénél érkezett, az If I Ever Lose My Faith In You kiállásában, amiből szépen átúszott a Fields Of Goldba, hogy itt lépjen előre először Miller Jr. néhány gitárdallam idejére. Jött a Brand New Day, és mintha ekkor indult volna be a szekér igazán, kezdett feléledni a többi zenész is, lehet, csak mostanra hatott a kávé vagy ilyesmi, de Sting ekkor kilépegetett az emelvény oldalára, és a „stand up" szólamokra elkezdte felállítani az oldalt ülőket is, sikerrel. Következett a Shape Of My Heart, amiben Noble két verzényi szólóhoz jutott, természetesen akrobatikus elemekkel meglőve a műsort, kétségtelenül hibátlanul, számomra eléggé túljátszva, ám a nagyérdemű imádta. Az animációs közjáték után Musique kisasszony is megmutathatta hangját a Heavy Cloud No Rainben, és azt is észre kellett venni, hogy a bugis ritmusra Sting is nagyon jól mozgott, ezt a lányok is óvatos sikongatásokkal igazolták. Amúgy meg: egyenes tartás, szikár alkat, karbantartott izmok, hamiskás tekintet, mindig beugrik az a jobbhorog A ravasz, az agyból...

A színpad meglehetősen egyhangú világítása a Walking On The Moon alatt kelt életre, a kusza fénycsóvák között megtörtént az első énekeltetés, komplett reggae-buli kerekedett ki ebből, So Lonely a Police-érából, aranyos volt, bár tudnám feledni ezt a műfajt. Már éppen azon gondolkodtam, hogy mennyire stramm fickó Sumner így 70 évesen is, ám a következő Desert Rose-nál mintha kicsit elfáradt volna a torka. Talán csak odaképzeltem a hullámzó dallamokba a megbicsakló hangokat, talán tényleg voltak fals magasak, de egyrészt a jelenlévők imádták a dalt, másrészt a továbbiakban nyoma se maradt a fáradtságnak. Egy dal erejéig megjelent Joe ismét, apukával felváltva énekeltek, a King Of Painben ismét kifogástalan volt minden, hogy aztán a műlevonulást megelőző Every Breath You Take mindenkit szalontombolásra késztessen. És tényleg, micsoda ereje van ennek a számnak is, minden listát letarolt a maga idejében, és egy másodpercig se mondhatnánk rá, hogy kommersz dal. A természetszerűleg felhangzó és kitartó fütty és taps után egy rövid „Na, mi legyen?"-nel jött vissza Sting, és akkor na jó, legyen a Roxanne, Miller legpregnánsabb ritmusozása közepette. A közönség ismét bevonódik, megint reggie-s himbálózás, taps, sikongatás. Zárásként a végtelenül érzékeny Fragile következett, amit Sting Ukrajnának ajánlott, és reményét fejezte ki, hogy mielőbb véget ér ez a mindenki számára teljesen reménytelen háború.

A két éve megszakadt, akkor időszerű My Songs album turnéja így búcsúzott Debrecentől, zenekari bemutatással és szolid integetéssel. Egy ekkora korszakot átfogó és ilyen minőségű életműből kitelne kétszer ennyi dal is, de így sem lehetett oka panaszra senkinek. A kifelé menet megfigyelhető arcok láttán és az elcsípett megjegyzések hallatán teljesen elégedett volt mindenki.

És egy apróság a fentiek fényében: Debrecen többet érdemel.

Fotó: Bertli Zoli