Shock!

Igazán nem volt piskóta, amit a szervezők a Rockélet negyedik születésnapi partyján idén a Dürer Kert színpadaira pakoltak. Már kora este elkezdődtek a koncertek, a kisteremben a Mordeye, a Checkpoint Charlie, a Damn (Down tribute), az Ozone Mama és a Don Gatto dörrent, a nagyobbik színpadon pedig a Mystery Gang, a Special Providence és Ganxsta Zolee mellett idén valószínűleg utoljára lehetett megtekinteni a fővárosban a Watch My Dying és a Subscribe legénységét. Utóbbiak miatt érkeztem ezúttal a helyszínre, akiket kellemesebb lett volna talán ezen a késő nyári estén az eredetileg meghirdetett kerthelyiségben megtekinteni, de a cudar időjárási körülményekre tekintettel senki sem húzta a száját a változás miatt. Így, bár a dallamos részek nem lettek dallamosabbak, a durva pillanatok ezúttal igazán eldurvultak.

A Watch My Dyingot a Dürerben legutóbb tavaly, a Devildriver vendégeként láttam, és a képlet azóta sem sokat változott a házuk táján. Már akkor is az új lemezre/EP-re készültek, nincs ez másként most sem, de sajnos az új hangzóanyag még mindig csupán ígéret, bár a hírek szerint egyre közelebbi. Veres Gáborék elképesztő kitartással túrják fel az undergroundot évről-évre, látványos siker vagy komolyabb elismerés nélkül róják szinte centire ugyanazokat a köröket, erősen behatárolt közönségbázisukat mégis rendre ki tudják mozdítani a fotelből. Ennek érdekében egyfolytában olyan energiát sugároznak a színpadról, amire kevés hasonló itthoni példát tudnék hozni. A nagyobb megmozdulásokon segítségükre van ebben Téglás Krisztina (illetve az Anima Prizma Mozgásműhely) tüzes/táncos produkciója, amelynek megítélése a nézők soraiban ugyan nem feltétlenül egységes, a hozzáadott vizuális többlet, és maga az ötlet mégis csakis dicsérhető.

A programról sokkal többet leírni nem tudok, mint az előző alkalommal. Újfent remekül szóltak, Maczák Márk (ex-Leander Rising) egy látványos és remek dobos a lelépett Garcia Dávid helyén, Sanyi és Viktor pedig lassacskán teljesen összeért egymással és a kétszer nyolc húrral. Ismét megvolt a kellő mértékű Klausztrofónia a teremben, felbukkantak a már majdnem ismerősnek ható „új" dalok (olykor csak munkacímen: Paraszt, Diszkó), és egyáltalán, minden adott volt ahhoz, hogy éppen olyan jól szórakozzunk, mint Imiék bármely más fellépésén. Talán a megelőző esti hódmezővásárhelyi fellépésből adódó (bevallott) kimerültség miatt éreztem csak azt, hogy ezúttal nem voltak teljes mértékben meggyőzőek a srácok. Nagyon kell már az új lemez, hogy minket és őket is felpörgessen, és a szélesebb körben értelmezett média is újra a szájára vegye a banda nevét. Alakuljon bárhogy is a közeljövő, egy elérhető közelségben levő WMD-koncertet kihagyni továbbra is vétek volna.

A Subscribe is új lemezre készül, bár ők még erősen a dalszerzés elején (?) tartanak, ezért tőlük oktalanság volna máris friss témákat várni. Ők sem tűntek teljes mértékben kisimultnak így a nyár végén, de a produkció minőségén náluk ez éppúgy nem szokott meglátszani, ahogy a Watch My Dying esetében sem. A megszólalásuk mindesetre szokatlanul otrombára sikerült, az arányok és hangfalakból elősistergő kása csak a koncert második felére kezdett letisztulni valamelyest. Az énekesek ráadásul állandónak tűnő kontroll-problémákkal küzdöttek, ami miatt a keverőpultnál ülőkkel legalább annyi kommunikációra kényszerültek, mint a közönségükkel. Míg a WMD alatt eléggé szellős volt a nézőtér, Csongor Bálinték lába előtt már megtelt a terem. Látványos sikereiket pedig részben az is eredményezi, hogy rendkívül közvetlen módon, elképesztő energiaátadással terelik maguk felé a rajongóikat, annyira, hogy a rendkívül komoly hangszeres produkcióról el is feledkezünk olykor.

A frontember Bálint és a közönség valóban minden rendelkezésre álló eszközével igyekezett feldobni az amúgy sem hűvös hangulatú estét, így aztán az esetlegesen véletlenül beesett, a Subscribe-ot csak hírből ismerő nézők álla a padlón koppanhatott a koncert intenzitása láttán. Kolosszális circle pit, közönségénekeltetés és folyamatos crowdsurfing biztosította a túlfűtött hangulat állandósulását, bár ezen aztán tényleg csak az lepődik meg, aki ritkán látogatja a héttagú társulat fellépéseit. És ha már sem e téren, sem az eljátszott dalokkal nem tudnak valódi meglepetést okozni, akkor Horváth Attila rasztamentesített frizurája kelt feltűnést. Ők azok, akik kiszámítható, profi módon mindig akkora showt tolnak az orrunk elé, hogy arra a lehetetlennel egyenértékű nem bemozdulni. Miért is ne tennénk, ha már a hasonló népünnepélyek egyre inkább ritkaságszámba mennek, színpadon és azon kívül egyaránt. Számukra most irány a stúdió, és komolyan meg lennék lepve, ha a jövő év egyik igazán hatalmas dobását nem éppen ezek a srácok produkálnák.

Remek rendezvény, remek árak, remek lehetőség volt ez a minőségi duhajkodásra. El ne felejtsem: boldog születésnapot, RCKLT!