Shock!

Eljött hát ez a nap is. Amikor, emberemlékezet óta először, újra lehet „nagykoncertre” menni, és ezzel megteszünk egy újabb lépést afelé, hogy a normálisnak vélt életünket visszakapjuk. Persze, azóta már bennünk a chip, és újabb plasztikkártya őrzi adatainkat, de hát valamit valamiért. És a Tankcsapda harmincéves történetének első évtizedét elmesélő koncert valóban nagyra sikeredett, mert ugyan fogalmam sincs, hogy pontosan mennyi ember fér be a Budapest Parkba, de kábé pont annyi, amennyit ezen az estén beengedtek. A „teltház” kifejezés itt tényleg megállta a helyét, és jól érezhetően erre az eszement rohamra a Park sem volt igazából felkészülve. Horrorsztorikat lehetett hallani az italokmegszerzéséhez szükséges türelemjátékról (beszéltem valakivel, aki saját bevallása szerint több mint egy órát állt sorban jól megérdemelt söreiért), de a „legalább történik már végre valami” hurráoptimista közhangulatot ez sem volt képes elrontani, mint ahogy a radarkép azon infója sem, miszerint Budapestet is el fogja mosni a vihar (ez végül - a Tankok műsorának végéig legalábbis - szerencsésen elmaradt).

Ezt a feelinget ragadta nyakon a Tankcsapdával kábé egykorú punk állócsillag, a Prosectura önkéntes tűzoltó- és lendületzenekar, akik – ígéretükhöz híven – percre pontosan hét órakor csaptak bele a Hurrá, nyaralunk! kezdő strófáiba, hiába, a pontosság régi punk erény. Szóval, Escobar már kapásból itt volt a disco bárban, és a rengeteg Proszi pólós fiatal-, és már nem is olyan nagyon fiatalember helyből vidám toporzékolásba kezdett.

Az olyan örökbecsű darabok, mint az Ici-pici, vagy a Lepke pedig csak fokozták a hangulatot, de amúgy is, egészen olybá tűnt, hogy a Csapda kezdeti évekre visszatekintő koncepcióját Polgár Tomiék is magukévá tették, mivel az egészen korai dalok közül felbukkant a Csak érted élek, a Ha már nem leszek…, vagya Milliomos liliomos is. Főleg a meglehetősen sikamlós szövegű utóbbi aratott nagy tetszést a nagyérdemű körében, akár csak a későbbikben az Iszok (Szia, Vili!), vagy a Lukácsék előzenekaraként játszva nyilván kihagyhatatlan gegként elsütött Kell egy tank.

Imre Norbi persze nem lenne az egyik legszórakoztatóbb magyar frontember, ha nem úgy konferálná fel a dalokat, mint például az Ádzseszkót, hogy aszongya „színpadon a Prosectura, a világ egyetlen Stevie Wonder-emlékzenekara, ahol egyetlen tag sem néger, és egyetlen tag sem vak!” A Pacsirta utca 43. elejét persze elbasszák valami technikai gebasz miatt, de semmi gond, másodjára már sikerül a Tahó család, és ripsz-ropsz vége is ennek a szórakoztató órának, amit a Szektúra maximálisan kihasznált. Már csak a Fazonra Nyírt Pinájú Lány balladája van hátra, igazán megható pillanat, miközben Norbinak arra is van ideje, hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy Polgár Művész Úr kezében hogyan zokog a gitár. És valóban.

A Lukács-művek koncertjének eleje aztán valahol egészen hátul, a töménytelen embertömeg végében ért, és a Rock & Rollnak hívott alatt egyből be is ijedtünk, hogy ajaj, ez valami iszonyatosan rosszul szól, meg baromi halk is. Ahogy a Legyen köztünk híd / Fiúk ölébe lányok / Vezér / Így lettél dalfüzér alatt előrébb araszoltunk, nyilván fokozatosan javult az összkép, de azt sajnos tartom, hogy Lukács éneke bizony legelöl is meglehetősen halkan szólt - és nem csak azért, mert sokezer ember üvöltötte túl együttes erővel. Az első csúcspont számomra a ritkán hallható Ezen a Földönnel és a még ritkábban hallható Jugglerrel jött el, amit a vetítéssel kísért, hatalmas közönségkedvenc Gyűrd össze a lepedőt, pláne az ikonikus A legjobb méreg fokozott tovább. És ha már itt járunk, akkor néhány szó a setlistről.

Nyilván mindig, mindennel lehet vitatkozni, és igen, nekem is baromi furcsa, hogy a fenébe maradhat ki egy ilyen tematikus koncerten a Jönnek a férgek, a Baj van!!, a Kapd be a horgot!, pláne szegény kicsi mocsokban rohadó Johnny, de amíg olyan titkos favoritokat ásnak elő, mint a Voltam már bajban, vagy a Mikor a srác…, addig gond egy szál se. Pláne, hogy ugye nem mindenkinek ugyanaz a kedvence sem, az általam nem különösebben kedvelt Riót például üvöltve követelték többen is mellettem, hogy aztán a rendes koncertprogramot végül tényleg ez a dal zárja – egy frenetikusan sikerült Fordulj fel! / Az enyém vagy / Félre a tréfát! trojkát követően.

Egy Csapda-koncert azért is szórakoztató, mert a közönség összetétele egészen korrekt keresztmetszetét nyújtja a magyar lakosságnak: ötéves gyerektől a kisnyugdíjasig, rockszutyoktól a kacsaszájú úrinőkig, ránézésre tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetése elől szökésben lévő haramiától a jól fésült dzsigolókig mindenki itt ropja, és énekli együtt a ráadásban, hogy „aki a pokolra kíván jutni, annak balra a második ajtó”, és rendjén is van ez így. Volt itt sok apró műsorszám is, a teljes doboz sörét vígan saját fejérő öntő fiatalembertől elkezdve a korsóröptetőkig bezárólag, a legkülönösebb mégis az a teljes öltöny-mellény-elegáns ing kombóban minden számot végigéneklő úriember volt, akivel a pultnál haverkodtam össze, és kíváncsiskodó kérdésemre elmondta, hogy általában nem ebben a szettben jár koncertre, csak most éppen ballagás volt, és nem volt ideje átöltözni, sietni kellett, hogy egyáltalán ideérjen.

Még egyetlen momentum, amit már nem először veszek észre, és nem is feltétlenül értem: nem hinném, hogy Sidinek megugorhatatlan nehézséget jelentenének Cseresznye szólói, mégis, sokszor jól hallhatóan totál mást játszik, mint amiket anno Cserkó feltolt, és most valahogy kicsit túl gyakran szúrt fület az is, hogy Fejes Tomi mennyire „feljavította” Buzsik egykori tempóit. Persze, ezeknek a daloknak a többsége néhányszáz fős klubokba lett szánva két-három évtizeddel ezelőtt, és ez a Tankcsapda már nyilván nem ugyanaz az egykori punk and roller brigád, hanem egy olajozottan működő, piróval, vetítéssel, minden mozdulatra azonnal reagáló rajongóbázissal megtámogatott profi gépezet, de akkor is, talán éppen ezek a dolgok (meg ugye a hangzás már említett hiányosságai) voltak azok, amik meggátoltak benne, hogy visszaváltozzak tizen-huszonéves fanatikus tankerré. Ez az este talán akkor lett volna tökéletes koncertélmény, így szimplán csak jó volt. Az elmúlt másfél év legjobbja.

A második évtizedes koncert július 30-án, a harmadik évtizedet felölelő pedig október 15-én lesz a Budapest Parkban.