Shock!

Amikor a koncert napján egy kicsit utánakotortam régi kedvenceimnek, döbbenten kiáltottam fel: basszus, Robert Smith nem lehet 57 éves! Pedig de, és ugyan az idő jóval szaporább ütemben múlik, mint azt szeretnénk, az idősödő tupírkirályon mindez csak nyomokban látszik, hiszen uszkve huszonöt éve is pont ugyanígy nézett ki: hanyagul elkent rúzs a szájon, erős smink a szemhéjon, és persze az a minden madárfészket megszégyenítő lakkozott frizura a feje tetején. Jó, sarkítottam, hiszen azért rajta is látszik az idő nyoma: kövérkés krumpli-testalkatot fejlesztett, de ha rávetíted ezt a külsőt bármilyen más korabeli férfira, azonnal érzed, hogy az azért marhára nem stimmelne. Ellenben Robert Smith csak úgy öregedett, mint... Robert Smith. Nem vált önmaga paródiájává, és ez azért becsülendő, akárhogy is nézzük. Persze ne intézzük el csupán vele a The Cure zenekart, noha a körülötte lévő zenészek nevét ANNYIRA nem jegyeztük meg még a hőskorszakban sem, pedig mondjuk Simon Gallup basszusgitáros is legalább annyira ős-tagnak tekinthető (ha nem vesszük figyelembe a zenekar történelmében azt a három éves kis másfelé kacsintását), mint Robert.

Az androgün-külsejű, szoborarcú billentyűs, Roger O Donnel is dobogós lehetne a mennyi időt töltöttünk a The Cure-zenekarban versenyén, meg persze Jason Cooper dobos is, ha már így belemerültem a zenekar bemutatásába. A ránézésre ős-tagnak tűnő (legalábbis pónemre) Reeves Gabrels csupán pár éve játszik a zenekarban, aki nem máshonnan, mint David Bowie mellől jött, és ezzel talán sokat el is árultam a felkészültségéről.

Két The Cure-lemez van a gyűjteményemben, ami meghatározta a fiatalkoromat, a Disintegration, amit megjelenésekor vásároltam meg bakeliten természetesen valamelyik videóklip miatt, és utána ástam vissza, így a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me lett a második bakelitem tőlük, amit megszámlálhatatlan alkalommal hallgattam meg, szerintem fejből vágom azt is, mikor sercegett a tű a korongon. Mivel már akkoriban is sokféle zenét kedveltem, totál belefért ez is a kis világomba, és persze ízlés- és jellemformálóvá is vált, mint ahogy tizen- meg huszonpár évesen minden zene, élmény erőteljesebben hat az emberre. Aztán úgy alakult, hogy hiába jártak nálunk később, kihagytam a koncertjüket, mostanában meg reneszánszukat élik a „nagy öreg" zenekarok utoljára/kevésbé utoljára játszott körútjai, így elemi erővel támadt fel bennem, hogy a The Cure-t MEG KELL NÉZNI. És talán nem csak a nosztalgiafaktor miatt, hiszen a zenekar aránylag aktív maradt, és szerencsére csak akkor adtak ki lemezt, amikor mondanivalójuk volt. Utoljára 2008-ban történt ilyen.

A The Cure a meglepetések csapata, hiszen a közel három órás szettjüket naponta (!!!) váltogatják, tehát nagy eséllyel nem fogsz felkészülni a setlist.fm alapján, mire számíthatsz a következő koncerten. És ez valahol roppant tiszteletreméltó és egyben rokonszenves, mert nem kötelező hakniprogramot darálnak le, mint sok más „régi nagy" zenekar, hanem, hogy érezzük a törődést, különböző variációkat válogatnak minden koncerthelyszínre. Megfejteni sem tudom, mi alapján találják ki az aznapi szettet, de a harmincegy dalból álló budapesti műsor a csapat rockosabb oldalát mutatta nálunk, amiért nem tudok eléggé hálás lenni, és amelynek hallatán a standard táncra perdülés mellett simán léggitárt is lehetett ragadni. A színpadképet nem bonyolították túl, nem volt áll-leesős fénykavalkád csilivili díszletekkel, „csak" ízléses háttérvetítés és szerfelett esztétikus fényjáték. A színpadi rohangálós jelenlét biztosításának feladatát Simon Gallup vette magára, aki vérbeli régivágású rocksztárként megállás nélkül pörgött, rohangált ide-oda. A többiek ilyen szempontból nem sok vizet zavartak, viszont annál alázatosabb és profibb módon dolgoztak Robert Smith keze alá. Gabrels klasszis szólógitárosként is remekelt, ez mindenképp főhajtást érdemel.

Smith még mindig vonzza a tekintetet fura mozgásával, és elismerem, hogy tipikus szereted-vagy-gyűlölöd nyafogó hangja sokak számára taszító, de én mindig kedveltem, és azt azért ismerjük el, hogy miatta Cure a Cure. A mai napig hipnotikus kisugárzású színpadon, és annak ellenére, hogy nem kommunikált sokat a közönséggel, sőt, alig (egy akcentusos „köszi" elhangzott az elején), gyorsan az ujja köré csavarta a totálisan vegyesfelvágott nézősereget. Előzetesen megtippelni nem tudtam volna, mennyien kíváncsiak 2016-ban a The Cure-ra, de az Aréna szépen megtelt 11 ezer fővel, ami szép teljesítmény, hiszen a zenekar és közönsége együtt öregedett, ennek megfelelően igen sok negyvenest lehetett látni a közönség soraiban ahelyett, hogy otthon henyéltek volna a tévé előtt. Ez szintén dicséretet érdemel. A fiatalabb generáció leginkább csak elvétve volt jelen, meg persze ha valaki elhozta a gyerekeit. Az este folyamán gyönyörű ívet rajzolt le az, ahogy a rajongókat a kezdeti nosztalgikus ismerkedéstől, barátkozástól, a szórványos tapson át az együtt lélegzünk, együtt lüktetünk, táncolunk, éneklünk, tapsolunk folyamatán végivezette a zenekar.

Az első igazán nagy pillanat számomra a Lullaby közben adódott, ami a pókhálós háttérvetítéssel, a nézőkre eresztetet gigantikus reflektorokkal elég szépen hozta a régi videóklip dermesztő hangulatát, aztán persze kinek mi okozott euforikus perceket. Nekem például még a Lovesong, a Just Like Heaven, a Want és hosszan sorolhatnám a komplett három (!!!) ráadásblokkal együtt. Volt ott Burn (sosem gondoltam volna, hogy ezt hallom majd élőben), a csodálatos A Forest, az eksztázist okozó Never Enough (ahol azért rettentő vicces volt valahol, hogy az ősz „bácsika" szétgitározza magát, Smith pedig ide-oda téblábol egy ideig), az együtténeklős Friday I'm In Love, a Close To Me, és az örök kedvenc Why Can't I Be You?. Gyönyörű volt átélni, amint a ráadásblokkolnál egyre magasabbra hágott a hangulat a színpadon és a nézőtéren, és nemhogy azt érezted, hogy sok ez a majd három óra, hanem vártad volna még a negyedik blokkot, hiszen mindenkinek kimaradtak még kedvenc dalai (nekem is).

Ne feledjem, hogy döbbenetesen jól énekelt ez a kinyúlt pulcsis, olykor ide-oda bóklászó fickó, nem is értettem, hogy miképp lehetséges ez, hiszen az ő korában azért vajmi ritka, ha nem kopik erősen a hang (kivéve persze Glenn Hughest), amúgy meg az utolsó akusztikus ráadásszett után már bármit elhittem nekik. Azt persze az első perctől fogva, hogy a mai napig szívből zenélnek, és nem csak egy újabb kötelező kört futottak, mert akkor nem mosolyogtak volna ennyit, a legutolsó dal után pedig, ahogy Robert végigsétált a színpadon és mindenhol megköszönte nekünk az estét, csak az jutott eszembe, ami a legelső pillanatban, amikor színpadra lépett: hogy ez az ember CUKI. Nosztalgiának, múltidézésnek indult részemről az este, de olyan szépen leporolták és új, csillogó fényezést fújtak a régi (és kevésbé régi) jól ismert melódiákba, hogy azonnal elfeledtem minden bajom. Nagy szükség van az ilyen estékre, úgy gondolom.

U.i: Na de hova lettek a gruftik???