Shock!

Franciaország sosem volt egy kimondott metal nagyhatalom – már csak a nagy számok törvénye miatt sem értem egyébként, miért van olyan kevés igazán jó gall banda – , és aligha a Lyzanxia teszi majd azzá, de bevezetésnek elment ez a már négy lemezzel rendelkező anjou-i zenekar. Az alap nyilvánvalóan thrashben gyökeredzett, de voltak benne modernebb, tekertebb ritmusok, sőt, néhol szolidan északias harmóniatémák is. Sajnos elég rosszul szóltak, ráadásul zenéjük a megjegyezhető dallamoknak is híján van, így pár dal után kissé egybefolyt a produkció. Tipikus örök másod/harmad-nyitózenekar, de meg lehet nézni őket.

A richmondi Municipal Waste már távolról sem ez a kategória, de ennek ellenére is meglepett, hogy a jelenlévők közül viszonylag sokan ismerték őket, sőt, többen eleve miattuk jöttek le az egyébként kényelmesen megtelt Kultiplexbe ezen a vasárnap estén. Ha most ostobán nézel ki a fejedből és azt kérdezed, mi az isten az a Municipal Waste, akkor csak annyit mondok: amennyiben szereted a ’80-as évek amerikai thrash / crossover hangzásvilágát és úgy véled, hogy jók, jók a mai csapatok, de mégiscsak akkor volt minden a helyén a világban, amikor az Anthrax, az Exodus, a D.R.I. és társaik élték virágkorukat, akkor feltétlenül ismerkedj meg velük mielőbb. Bevallottan totális retro az, amit csinálnak, de olyan tökéletesen idézik meg a magasszárú edzőcipős korszakot, mint senki más a mai zenekarok közül. Komolyan mondom, ha nem tudnám, hogy milyen évet írunk, simán képzelhettem volna magamat 1987-be is azok alapján, ami lejött a színpadról. Tony Gauardrail énekes eleve úgy néz ki, mint a fiatal Zetro Souza kisebb kiadásban, de az ősrégi Among The Living és Impact Is Imminent turnépólók is megadták az alaphangulatot, nem beszélve a zsíroshajú, farmermellényes, Lemmy-pofaszakállas basszusgitáros fizimiskájáról. Kult! Maga a zene pedig mi is lehetne más, mint klasszikus thrash tika-tika tempókkal, agresszívan elkiabált sorokkal, vadul eltekert gitárszólókkal.

Mivel mindezt nemcsak hagyományhűen, hanem baromi jól is csinálják, a banda gyorsan az ujja köré csavarta a közönséget. Volt circle pit, színpadról ugrálás – Tony az elején külön felhatalmazott mindenkit, akinek kedve támad, hogy másszon és ugorjon – , közönségszörf a bandatagok által bedobált habszivacs minideszkákon, rajongók sörrel itatása tömlőből, kis happy birthday-énekeltetés a szülinapos énekesnek és minden, ami egy ilyen bulin nélkülözhetetlen. A Municipal Waste csak egy gitárral nyomul, ráadásul az is teljesen úgy szól, amint azt annak idején a Bay Areában kőbe vésték, vagyis a lehangolt riffeléshez és vastag, alsónadrág-rezegtető mélyekhez szokott mai fülnek kissé talán vékonyan dörrentek meg, de ez így volt tökéletes, aminek legékesebb bizonyítéka, hogy számos új hívet szereztek maguknak ezen az estén: a buli után a teljes merch-pult kiürült, az összes pólót és CD-t elkapkodták.

Ha a Municipal Waste hozta a klasszikus thrasht ezen a napon, akkor a The Haunted képezte az ellenpontot a maga hagyományos gyökerekből táplálkozó, de frissebb, 21. századi megközelítésével. Még nem láttam őket korábban élőben, de a koncertfelvételek alapján sejtettem, hogy nem valami töketlenkedéssel állnak majd ki a színpadra. Nem is okoztak csalódást, egyszerűen lehengerlőek voltak. Én a magam részéről inkább az első két lemezüket hallgatom rendszeresen, a későbbiek a nagy zenedömpingben valahogy elmentek mellettem, ezt azonban záros határidőn belül orvosolni fogom, a buli ugyanis az első hangtól az utolsóig gyalult. Nem voltak szünetek vagy üresjáratok, sem különösebb színpadi aktivitás – ezen a zsebkendőnyi területen mondjuk nehéz is lenne kilométereket rohangászni – , csak és kizárólag színtiszta metal felsőfokon.

A neten publikált nyilatkozataiban állandóan hosszú észosztásokba fogó Peter Dolving gyakorlatilag semmit sem beszélt a dalok között pár kötelező mondatot leszámítva, csak átszellemülten ingatta tarajos fejét azzal a pszichopata mosolyával, és az üvöltések mellett az utolsó albumon lévő meglepő tiszta dallamokat is tökéletesen hozta. Az énekes jobbján lecövekelő Patrik Jensen leginkább Jeff Hanneman feketehajú alteregójaként hegesztette a gyilkos riffeket Anders Björlerrel karöltve, a remek hangzás pedig csak még jobban kiemelte a Haunted kivételes képességeit. Csúcspontokat ha akarnék, sem tudnék kiemelni, bár a legnagyobb őrjöngést azért érthetően a Hate Song és a Dark Intentions / Bury Your Dead kettős okozta. Úgy 70 perc után ráadás nélkül, de láthatóan jókedvűen, lelkesen vonultak le a színpadról, szemernyi hiányérzetet sem hagyva az emberben. Ritka az ennyire egybefüggő, egységesen intenzív koncert – idén eddig az egyik abszolút csúcspont volt.