Shock!

Gyakran használja az ember ezt a közhelyet, de ebben az esetben kár fukarkodni a jelzőkkel: idén, sőt, megkockáztatom, az utóbbi években biztosan egyetlen zenei eseményt sem vártam annyira, mint Arjen Lucassen mester talán legjobb alkotása, a The Human Equation színpadi változatát. Nem lehet mondani, hogy ne éheztette volna ki saját fanatikus közönségét, hiszen nemcsak erre a dobásra kellett egy teljes évtizedet várni, hanem általában is igen ritkán lehet az Ayreon bőséges életművével élőben találkozni. Tiszta sor, hogy ha viszont végre színpadra kerül a mű, akkor ennek csak és kizárólag akkor lehet értelme, ha adottak hozzá az elképzelhető leggrandiózusabb, legtökéletesebb körülmények. És ebbe természetesen az énekesek személyétől kezdve a helyszínen keresztül a zenekarig és a merchandise-ig minden beletartozik, vagyis csakis a maximumban érdemes gondolkodni, és szerencsére ezt a véleményt a Mester mellett a produkció létrehozói – elsősorban Yvette Boertje producer/dramaturg/rendező és Joost van den Broek zenei vezető – is egyértelműen osztották.

Rögtön a helyszín telitalálat: a mintegy tizenöt éve épült, ezerötszáz férőhelyes Új Luxor színház a modern építészetéről is nevezetes holland kikötőváros egyik büszkesége. Grandiózus, levegős beltéri kialakítása, óriási közösségi terei tényleg lenyűgözőek, hatalmas teraszáról az egész Maas folyó és a város belátható, a nézőtér pedig egyszerre kényelmes, hatalmas és remek akusztikájú, szóval nagyon nehezen lehetett volna egy ilyen szintű mesterműhöz ennél méltóbb helyszínt találni. Azt pedig szintén a viszonylag ritka színházi élmények közé sorolom, amikor az ember gyakorlatilag kizárólag Ayreon-, Opeth-, Dream Theater-, satöbbi-pólós, átlagosan 197,5 centiméter magas hollandokkal találja szembe magát az épületbe belépve, miközben az aulában Ronnie James Dio és a Long Live Rock 'N' Roll szól. Akik az átlagnál alacsonyabbak voltak, azok pedig jó eséllyel a világ legkülönbözőbb pontjairól érkeztek, hiszen bőven lehetett német, angol/amerikai, spanyol, orosz, sőt, magyar mondatokat is hallani a másfélezres nézősereg körében, ami nem különösebben meglepő az esemény egyedi és ünnepélyes jellegét tekintve.

Ami pedig a függöny felemelkedése után következett, az két és fél óra masszív és egybefüggő lúdbőr, az embert teljesen átlényegítő eufória, amelyben tényleg csak néhány alkalommal volt részem, pedig nem tegnap jártam életem első koncertjén. Olyan elemi erejűnek tűnt az első perctől a produkció – úgy zeneileg, mint látvány szempontjából –, hogy még most, lassan három nappal később is teljesen a hatása alatt vagyok.

A Nemzeti Színház színpadánál saccra kétszer nagyobb (tehát hatalmas) színpadot sikerült teljesen megtölteni. A deszkák alsó és középső részét értelemszerűen az amúgy viszonylag puritánra vett díszletek és maguk a szereplők lakták be, felül pedig a teljes kilenc tagú zenekar (két billentyűs, két gitár, basszus, hegedű, cselló, fúvósok) kapott helyet egy kivetítő előtt. Ehhez jött még a 19 (!) tagú vegyeskórus, amely látványilag és zeneileg is döbbenetes élményt nyújtott, de erről egy kicsit később. Már ebből is leszűrhető, hogy cseppet sem túlzás azt állítani: a grandiózus zenei anyaghoz sikerült legalább annyira grandiózus körülményeket teremteni. Ezt a végtelenül komplex és rétegzett zenei művet egyszerűen vétek lett volna akár csak részben élő hangszerek és hús-vér énekesek/kórus nélkül előadni.

Zenei szempontból egészen páratlan volt a produkció, tényleg csak szuperlatívuszokat érdemes és lehet használni. A zenészek és énekesek nagy része vagy már eleve szerepelt az eredeti Human Equation albumon is, vagy Lucassen egyéb lemezein működött közre, így, ha nem is ebben a formában, kvázi-zenekarként, de többé-kevésbé összeszokott gárdáról beszélhetünk. A zene úgy 95 százalékban az eredeti kompozíciót követte, a hangszerelési megoldásokon és az énektémákon is csak az élő produkció által megkövetelt minimális változásokat szúrtam ki. A maradék öt százalékot pedig a Joost van den Broek által szerzett különböző új átkötő zenei megoldások tették ki (például az orvos és a nővér rövidebb dialógusai), valamint a Laura ten Hoedt kórusvezető által megalkotott két egészen zseniális a capella kórusbetét, amelyek a lemez egyes motívumainak (például Mystery) továbbgondolásából, kibontásából álltak és megadták a lehetőséget a sok helyen csak háttérként funkcionáló, de önmagában is kiváló énekesekből összeválogatott, csaknem húsz fős Epic Rock Choir tagjainak – többek között az egykori The Dethroners-torok Szabó Ágostonnak - arra, hogy megmutassák, önállóan mire képesek. Nem csoda, hogy mindkét betétjüket masszív vastapssal fogadta a közönség.

Külön tetszett, hogy a zenekar és a kórus is aktív szereplője volt az előadásnak, nem egyszerűen kísérőzenészként interpretálták nagyon magas színvonalon és hűségesen a Lucassen által megkomponált témákat, hanem többször – értelemszerűen az instrumentális részeknél és a szólók alatt – a színpad előterébe kerültek, a kórus tagjai pedig egy-két jelenetben statisztaként is szerepet kaptak. Egyikőjük sem tartozik a legismertebb világsztárok közé (igaz, sokuk ismerős lehet valamelyik, vagy akár több Ayreon-lemezről), de a cseppet sem egyszerű kompozíciók hibátlan tolmácsolásáért minden elismerést megérdemelnek.

És akkor el is érkeztük a legfontosabb szemponthoz, amin lényegében áll vagy bukik az egész produkció: az énekesgárdához. A produkció létrejöttét nyilvánvalóan elsősorban az akadályozta meg hosszú éveken keresztül, hogy az alkotók csakis az eredeti énekesekkel látták értelmét a darab színpadra állításának, ami érthető okok miatt sokáig lehetetlen vállalkozásnak tűnt. A hosszas előkészítés viszont szerencsére meghozta a gyümölcsét, amihez persze az is nagyban hozzájárult, hogy a szereplők maguk is egytől egyig Arjen mester fanatikus rajongói, így csaknem az összes eredeti szereplő kötélnek állt végül. A lemezen szereplő sztárgárdából csak Mikael Åkerfeldt, Devin Townsend és szegény Mike Baker hiányzott, valamint maga Lucassen sem állt színpadra – sem a Best Friend szerepében, sem zenészként –, amit gondolom, közismert szerénységének tudhatunk be. Ettől függetlenül mind a négyük pótlását kiválóan sikerült megoldani, úgyhogy nem hiszem, hogy van ember, akinek ezek a cserék bármit levontak az előadás élvezeti értékéből.

Igazság szerint nehéz egy-egy szereplőt kiemelni – legalábbis énekteljesítmény szempontjából –, hiszen, mindannyian abszolút mesterfokon adták elő élőben is a lemezen is kellően torokpróbáló dalokat. James LaBrie hangja kiváló formában volt, sőt, azt kell mondjam, még jobban is tetszett az élő produkciója, mint lényegében bármi, amit az évek során élőben hallottam tőle. Megkockáztatom, hogy még a lemezen hallható teljesítményénél is tisztább és erőteljesebb volt a hangja ezen a napon. Ugyanez a drámai hangszínű Eric Claytonról, a még mindig zseniális Devon Gravesről és a félelmetesen erős klasszikus rockorgánummal rendelkező Magnus Ekwallról is elmondható. A női szereplők is hozták a lemezen hallható minőséget, talán egyedül az Arjen által „női Russell Allenként" aposztrofált Irene Jansen teljesítményét éreztem halványabbnak ezen a napon, bár az is tény, hogy az ő témái a legnehezebbek technikai szempontból az egész darabban. A három új szereplő közül a holland „Megasztárt" megjárt – és alapvetően a hip-hop műfajban tevékenykedő – Jermain van der Bogt-Wudstik pusztán a hangját tekintve klasszisokkal jobb énekes, mint az eredetiben a Best Friend szerepét alakító zeneszerző, így az ő csatasorba állítása mindenképpen erősítette az összképet.

Kicsit furcsa volt ugyanakkor Fear szerepében Anneke van Giersbergent hallani. Amellett, hogy Arjennek (teljes joggal) a mindig elkápráztató Anneke a kedvenc női énekese, és igazából bármilyen környezetben fantasztikus élmény őt hallani – s így volt ez most is –, nem vagyok róla meggyőződve, hogy az ő angyali hangja a legmegfelelőbb ehhez a sötét szerephez, amihez messze jobban illik Åkerfeldt misztikus, búgó orgánuma. A legnagyobb pozitív azonban csalódást a Rage szerepében Devin Townsendet – valamint a Father szerepében Mike Bakert – helyettesítő ausztrál Mike Mills jelentette, aki valami olyan elementáris produkciót nyújtott emberfeletti hangterjedelmével és sokszínűségével, hogy már ezért önmagában megérte színpadra vinni a művet. Töredelmesen bevallom, a két évvel ezelőtti Ayreon-mű, a The Theory Of Everything hallgatása és recenzálása során még szó nélkül elmentem a fickó zsenialitása mellett, de most kénytelen leszek gyorsan lecsekkolni a Toehider életművét. Különösen a darab egyik legfogósabb tételében, a Loserben eresztett meg olyan, Devin Townsendet (vagy Rob Halfordot) megszégyenítő sikolyokat, ráadásul ebben a dalban egyszerre alakítva a Father és a Rage szerepét, hogy a nóta végén a spontán ováció szinte szerénynek tűnt. Emellett talán ő volt az egyetlen, akinek az esetében valódi színpadi jelenlétről beszélhetünk.

És akkor el is érkeztünk az előadás egyetlen komolyabb hiányosságához. A produkció ugyanis hagyományos színházi/színészi értelemben nehezen értelmezhető, aminek több oka is van. Az első és talán legfontosabb, hogy a szereplők közül senki sem képzett színész, és igazán komoly rutinja ezen a vonalon tudtommal egyikőjüknek sincsen. A második, hogy mivel itt sok esetben komoly sztárokról beszélünk saját, folyamatosan turnézó zenekarokkal, akiknek az időbeosztását nyilvánvalóan nem egyszerű összeegyeztetni, így a produkció léptékéhez viszonyítva minden bizonnyal igen kevés idő állt rendelkezésre a próbákra. A harmadik ok pedig talán az, hogy bármennyire is aprólékosan kidolgozott és rétegzett a sztori, nem vagyok benne biztos, hogy van benne annyi, ami egy ekkora színházi produkciót elvisz a hátán, legalábbis ha a klasszikus musicalekkel – Hair, Jézus Krisztus Szupersztár satöbbi – mérjük össze. Egy olyan néző számára, aki ott, a színházban szembesült először a pszicho-sztorival (ilyen nyilván alig volt a teremben, de tegyük fel...), valószínűleg totálisan követhetetlen lehetett a cselekmény, illetve a karakterek pontos szerepe, amin csak részben tudtak segíteni a különböző didaktikai eszközökkel, a vetítéssel meg a többivel.

A fenti okok miatt a „színészi" teljesítmény az idő nagy részében abban merült ki, hogy a szereplők jelmezbe öltöztek, bejöttek (mondjuk) a rendezői jobbon, egy ideig mászkáltak körbe-körbe, derékig emelgették a karjukat, miközben esetenként látványosan fellökték a főszereplőt, a színpadon különösen idegenül mozgó LaBrie-t, majd végül kimentek a rendezői balon. Oké, most perce picit túlzok, de az összkép nekem mégicsak az volt, hogy színészileg az egész jobban hasonlított egy középiskolai színjátszókör előadására, mint egy Broadway-musicalre, hiszen azért a színésszakma többet igényel, mint önmagában egy tökéletes énekteljesítmény. Ezzel viszont be is fejeztem a fanyalgást, már csak azért is, mert ez az egész inkább csak az első tíz percben volt feltűnő és picit vicces (zavaró akkor sem), utána viszont az ember simán túllépett ezen, hiszen ezeket az embereket nem színészként tartjuk nagyra, és maga az előadás sem klasszikus musicalként volt zseniális.

A grandiózus zárójelenet végén még a zeneszerzőt is sikerült váratlanul, frappáns módon a színpadra csempészni, s az ott töltött mintegy tizenöt másodperc tökéletesen jellemezte Lucassen szerény, alázatos egyéniségét. Láthatólag meghatotta az előadás elsöprő sikere, a felállva ünneplő másfélezer ember önfeledt ovációja, de e rövid jelenésen túl nem akarta saját magát ünnepeltetni és a középpontba állítani, inkább visszaadta a terepet a szereplőgárdának.

Nagyon különös lehet valamiért, ami ráadásul ennyire nagyszabású és egyedülálló vállalkozás, hónapokig mindent félretéve dolgozni több tucat emberrel közösen, hogy aztán három nap és négy előadás után az egésznek hirtelen vége legyen. Őszintén remélem, hogy valamilyen méltó formában megőrzik mindezt az utókornak, és DVD-ként hozzáférhetővé teszik, mert hatalmas vétek volna veszni hagyni ezeket az előadásokat. Persze az is lehet, hogy az Ayreon-kultuszhoz egyszerűen hozzátartozik ez a fajta elérhetetlenség, szóval simán benne van a pakliban, hogy ez most ennyi volt, és majd tíz év múlva Arjen egy másik művét láthatjuk újra egy másik színpadon. Bárhogy is lesz, a The Theater Equationt ebben a formában látni, pontosabban átélni igazi életreszóló élmény volt, hálás vagyok, hogy részese lehettem.

Fotók: Bert Treep