Shock!

Amikor kiderült, hogy mindössze néhány évvel a „feloszlást” követően a Toto újra turnéra indul, az ember fejében automatikusan a hakni-faktor gondolata kezdett motoszkálni, de ezzel együtt persze egy percig sem volt kétséges, hogy ezen a szép nyári estén a Pecsa szabadterén a helyem. Az már viszont jobban meglepett, hogy a borsos jegyárak, a gazdasági válság és a valóságos fesztivál- és koncertdömping ellenére olyan masszív teltházat sikerült produkálni, hogy gyakorlatilag a nemlétező csillárokról is 5-95 éves Toto-rajongók lógtak.

Nem is én volnék, ha rögtön a bejáratnál nem éppen egy norvég – mint kiderült, a 25. évfordulóját Budapesten ünneplő – házaspár kezdett volna szinte gyermeki lelkesedéssel kérdezgetni a koncerttel kapcsolatos tudnivalókról. Nem minta szükségem lett volna további lelkesítésre, mindenesetre a hangulatuk gyorsan rám is átragadt, és már ekkor éreztem, hogy perceken belül valami egészen különleges élményben lesz részem. Takkra fél 9-kor (velem együtt) megérkezett Steve Lukather és csapata, s a berobbanó Only The Children egyből meg is teremtette az eufórikus hangulatot.

Ezek után sorakoztak a nagyobbnál nagyobb Toto slágerek. Természetesen egyetlen ismert női név sem maradhatott ki (Pamela, Rosanna, Carmen, Lea), de volt We Can Make It Tonight és I Won’t Hold You Back a lírai vonalról, Stop Loving You, valamint a Mike és Jeff Porcaronak dedikált, Michael Jackson legendás Thriller lemezére Steve Porcaro által írt Human Nature is. Bár ezek a nóták a Toto legendás vokál-harmóniáival, egy szál gitárral előadva is hibátlanok, azért örültem, hogy a 2006-os koncerttel ellentétben ezúttal nem akusztikus, illetve medley-verzióban játszották pl. a Rosannát.

A sok csúcspont között mindenképp kiemelném a Pamela alatt Paich által bemutatott félelmetes zongoraszólót, amibe többek között Grieg (Hall Of The Mountain King) motívumokat is beleszőtt. De maga a nóta is hatalmas élményt jelentett a megnyújtott instru-rész alatt boogie-woogie-sra vett alapoktól kezdve a több ezer ember által énekelt refrénekig. Ha létezik téma, amire illik az amúgy totálisan semmitmondó „cool” kifejezés, hát akkor a Pamela témájára mindenképp, különösen így koncerten, a lemeznél jóval erőteljesebben megdörrentve.

Ez amúgy az egész koncertre, és általában a Totóra is jellemző, hogy az abszolút lemezminőségben előadott, gyönyörűen és tisztán szóló nóták élőben sokkal súlyosabbak és gitárközpontúbbak, amit nyilván nem bánok. Főleg, hogy még mindig nagyon kevés ember van a földön, akinek ilyen döggel szólal meg a gitárja, legyen szó akár a megasúlyosan elővezetett How Many Timesról (a „húzósság” címszó alatt érdemes keresni a szótárakban!), vagy az amúgy jó értelemben popos, de nem kevésbé zseniális Hydráról, vagy St. George and the Dragonról. A gitáros-főnök talán kevesebbet beszélt, mint legutóbb, illetve általában, az a relatíve kevés viszont felhőtlenül jókedvűnek tűnt (még ha spontánnak a dolog jellegéből adódóan nyilván nem gondolnám). Lényegében az egész bulit széles vigyorral az arcán tolta végig, amit egyszerűen jó volt látni.

A két billentyű-mágus a színpad két oldalán afféle ceremóniamesterként vezényelte le az előadást: a baseballsapkát és cilindert váltogató, zakós-rövidnadrágos Paich, és az eleganciát megtestesítő Porcaro-tesó zseniálisan kiegészítették egymást. Nem lehetetett nem odafigyelni a többi zenész-óriásra sem: a Morpheusra és Marsellus Wallace-ra „hajazó”, Lukather által abszolút megérdemeltem legendásnak titulált Nathan East méltó módon hozta a súlyos betegséggel küzdő Mike Porcaro kickass basszustémáit, megfejelve némi zseniális basszus-ének szólóval az Africa végén, a közönséget nem kis mértékben lázba hozva. A két vokalista, Mabvuto Carpenter és Jenny Douglas-McRae abszolút nem került előtérbe a Douglas-McRae által már-már Aretha Franklint megszégyenítően előadott Hold The Line-ig, de puszta jelenlétükkel is mindvégig emelték a koncert fényét. Simon „az egyetlen férfi, aki valaha látta meztelenül Mick Jaggert” Phillips fifikás témái, metronóm alapjai még mindig tanítanivalóak, s a sokadszor visszatérő Joe Williams is talán élete formáját hozta, bár a Carmen magasai azért csaknem kifogtak rajta.

Ének terén amúgy mindannyian csúcsformában voltak. Ellentétben Kimball hat évvel ezelőtti meglehetősen harmatos teljesítményével, Joe Williams hibátlanul tette a dolgát, talán csak az egész magasakkal akadt némi problémája, de ennyi belefér. Lukather a How Many Times-ban alakított hatalmasat ének terén is, míg a Toto 5-6 szólamú vokáljairól azt hiszem, fölösleges újabb ódákat zengeni. Nyilván Paich nem egy Pavarotti, de a Hydra elején előforduló bizonytalankodások után azért az ő énekteljesítményére sem lehetett panasz. A jazzes szólóiért, valamint a közönséget hergelő bohóckodásaiért amúgy is hajlamos vagyok neki bármit elnézni.

Mivel már előre nagyjából sejteni lehetett, hogy milyen programmal készül a zenekar, kicsit csalódott voltam, hogy az utolsó három lemezről semmi nem kerül terítékre, s a srácok abszolút biztosra menve, csakis az első tizenöt év legnagyobb slágereire koncentrálnak. Lehet, hogy kilógott volna innen a Falling In Between alapvetően Lukather-dominálta, némileg sötétebb világa, s talán a közönség nagyobbik része sem vette volna a lapot, én mindenesetre nagyon el tudtam volna viselni egy No End In Sightot, vagy egy Bottom Of Your Soult. Sőt, miután részem volt a Hold The Line bluesosított verziójában, Jenny Douglas-McRae által elővezetett csodában, simán megbocsátottam volna, ha még néhány nótában elereszti istennő-hangját, pl. az egyik titkos favorit nótámban, a Tambun szereplő Turning Pointban. De sebaj, ne legyünk telhetetlenek, ez a koncert így is minden elemében és együttvéve is hibátlan volt, örök élmény, valamint egyéb közhelyek. Nem tudom, lesz-e még esélyem látni őket így, együtt (Lukathert, ha minden igaz, jövőre mindenképp!), de azt megkockáztatom, hogy ha történetesen nem kényszerültem volna kihagyni a FEZEN-t pár héttel ezelőtt, ez a produkció akkor is az év koncertje volna nálam. Elég volt csak ránézni az ünneplő közönség, köztük az Edda legénységére, vagy Debreczeni „Ciki” Ferenc arcára, és tudtam, hogy ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül.

A ráadás-blokkban előadott, természetesen elmaradhatatlan Africa nálam például a To Be With You-val, a Nothing Else Mattersszel és társaival együtt az a kategória, amit CD-n skippelek, mert annyira agyonjátszották és hallgatták az elmúlt évtizedek során, de így élőben, különösen a megnyújtott instrumentális résszel és Nathan East kliséktől némileg elrugaszkodó közönség-énekeltetésével együtt még ennek is a hatása alá kerültem. A Home Of The Brave pedig méltó zárása volt ennek az estének, ami után nem lehet nem követelni minimum egy koncertlemezt/DVD-t, ami elkapja azt a rezgést, ami ennek a csúcsformában lévő, korántsem „öregfiúk hakniznak” benyomását keltő csapatnak a koncertjein egyértelműen tapintható. Abban a nyilatkozatok alapján reménykedni sem merek, hogy esetleg egy teljes új lemezt készíthet ez a felállás, bár persze az is igaz, hogy pár éve még a feloszlásról és a sztori végéről szólt a fáma. Addig pedig kárpótolhatjuk magunkat Lukather szólólemezeivel, és jövő áprilisi újabb budapesti koncertjével.