Shock!

Mivel kizárólag Észak-Amerikában koncertezik a zenekar, az embernek nem mindennap van alkalma megnézni élőben a Trans-Siberian Orchestra-t, úgyhogy nagy izgalommal készültem a jeles eseményre. Az első meglepetés jegyvásárláskor ért, amikor kiderült, hogy a Toronto Maple Leafs jéghokicsapatnak is otthont adó húszezres arénában lesz a koncert. A második pedig ott a helyszínen, amikor szembesültem vele, hogy a hatalmas aréna bizony megtelt. Tudtam, hogy nagyon népszerűek errefelé, de erre nem számítottam.

A közönség érdekes összetétellel bírt: nagyon sok középkorú házaspár volt elegáns ruhában, színházhoz öltözve, kisebb számban, de jelen voltak az elsősorban Savatage-rajongó rockerek (mint jómagam), és rengeteg többgenerációs család is eljött a nagypapától az unokáig. Előttem egy ősz hajú szemüveges anyóka ült, de például a First Snow alatt veszettül headbangelt, sőt, mintha azt élvezte volna a legjobban.

A karácsonyi szezonban a TSO két részre osztva portyázik a kontinensen, itt az East Coast Company lépett fel: Bob Kinkel (billentyű), Chris Caffery (gitár), Alex Skolnick (gitár), David Z. (basszus), Jeff Plate (dob), Mark Wood (szólóhegedű), Mee Eun Kim (billentyű), Steve Broderick, Peter Shaw, James Robert Lewis, Jay Pierce, Jennifer Cella, Danielle Landherr, Tany Ling, Heather Gunn (énekesek) és Brian Hicks (narrátor). A klasszikus zenei hátteret egy helyi kamarazenekar szolgáltatta, gondolom, nem sűrűn játszanak húszezer ember előtt.
A kb. két és fél órás műsor két részből állt, az első fele a Christmas Eve and Other Stories-ra épülő karácsonyi rockopera átkötő szövegekkel és narrációval, a második pedig válogatás a többi albumról. Érdekes kontraszt volt, hogy Cafferyék frakkszerű öltözetben jelentek meg a színpadon, ott viszont a ruházat dacára már normális metalzenészként viselkedtek.

A rockoperában fontos szerepe volt Brian Hicks narrátornak, akinek egyedi hangja különleges atmoszférát teremtett. Darth Vader elsírta volna magát, ha ezt hallja. Néha azért kissé sokalltam a monológokat, inkább még több zenét szerettem volna. Chris Caffery a Savatage-ban szerényen a háttérbe húzódik, itt viszont neki kellett betölteni a konferanszié és showman szerepét a második részben, és milyen jól csinálta! Olyan jókedv, játékosság és optimizmus sugárzott belőle, hogy a közönséget pillanatok alatt az ujjai köré csavarta – pláne amikor Maple Leafs hokimezben jelent meg.

A Skolnick-Caffery páros napjaink egyik legjobb gitárduója, óriási feelinggel és könnyedséggel játszottak, imádtam, amikor lírai részből átváltottak metalba (és ez nem ritkán történt meg). Érdekes módon az abszolút nem metal-orientált közönség is a húzós, keményebb részeket élvezte a legjobban, 8-tól 88 éves korig egyaránt.

A szólóhegedűs, Mark Wood egy őrült rock'n'roller, hatalmas arc, nagyon jól passzolt a gitárosok mellé. Egyik kedvenc részem az volt, amikor Caffery és Skolnick párbajozott, majd Wood és David Z. is beszállt és kettő a kettő ellen ”harcoltak”. A négy énekesnő dögös és szexi volt, az ázsiai csaj észbontóan nyomta a Queen of the Winter Nightot, de a három szőke is nagyon jól (és látványosan) énekelt. A férfiakra se lehet egy rossz szót szólni, James Robert Lewisnak hihetetlen nagy hangja van. Egyszerűen felfoghatatlan, honnan szedtek nyolc tökéletes énekest - és a nyugati parti alakulattal turnézik még nyolc másik...

Néhány a koncert csúcspontjai közül: A Mad Russian's Christmas, Sarajevo, Midnight Christmas Eve, The March of the Kings, Faith Noel, Wizards in Winter, A Last Illusion ... felsorolni se tudom. Egyedül a Dreams of Candlelightot hiányoltam a kedvenceim közül. Meglepetést is tartogattak a számunkra: a jövőre megjelenő albumról eljátszották az O Fortunat a Carmina Buranaból, valamint Eric Claptontól a Layla című sláger power metalosított változatát is előadták női kórussal, óriási volt, és eközben Bob Kinkel, a TSO egyik szellemi atyja is megcsillogtathatta zenei kvalitásait a koreai billentyűslánnyal vívott párbaj keretében. A végén Jeff Plate is kapott lehetőséget dobszólóra. A ráadás egy, a Requiemre épülő őrületes medley volt sok piróval, közben Caffery és Skolnick egy hidraulikus szerkezet segítségével magasan a közönség feje felett pengette a finálét. Megjegyzem, hogy a hangzás végig tökéletes volt, és külön szólnék az űrkorszakbeli, lézerágyúkkal felturbózott fénytechnikáról: nem tudom, ki koreografálta és vezérelte, de zseniális volt, a fényjáték végig teljes harmóniában volt a zenével és akár önálló művészeti alkotásként is megállná a helyét.

A Savatage-tagok minden bizonnyal rengeteg pénzt keresnek ezzel az eredeti zenéjüknél kissé kommerszebb projekttel, de megérdemlik az utolsó centig. Arról nem is szólva, milyen felbecsülhetetlen értékű munkát végeznek a rockzene népszerűsítése terén. Aki idáig eljutott az olvasásban, annak nyilván feltűnt, hogy szinte csak szuperlatívuszokban beszéltem, de hát ez egy ilyen show volt: a TSO élőben még sokkal jobb, mint lemezen. A legapróbb részletekig kidolgozott és tökélyre fejlesztett, humorral átszőtt, abszolút profin és hiba nélkül, mégis szívvel-lélekkel előadott produkció. Felejthetetlen élmény.