Shock!

Megmondom őszintén, sosem voltam U.D.O. rajongó, mivel azonban szépen lassan elérünk (pontosabban hőseink érnek el) abba a korba, mikor a nagy öregek leteszik a lantot, úgy döntöttem, ezúttal nem hagyom ki a lehetőséget, hogy szólóban is láthassam az Accept legendás frontemberét. Bár Herr Dirkschneider néhány hónapon belül betölti a hatvankettőt, továbbá egy szívinfarktuson is átesett már, bő két órán keresztül elnézve őt, eléggé fittnek tűnt az öreg. Persze színpadi mozgása kimerült néhány teátrális kézmozdulatban, illetve szolid előre-hátra billegésben, mégsem jutott eszembe, hogy bármelyik pillanatban összeeshet, mint legutóbb a Nazareth szintén nem tacskókorú énekese, Dan McCafferty esetében. Az a smirglis, rekedt hang pedig még mindig olyan, mint húsz évvel ezelőtt, és ez a lényeg.

Mint fentebb már említettem, nem ismerem kívülről-belülről az U.D.O. lemezeket, ezzel a bulival azonban igen átfogó képet kaphattam munkásságukról, a setlist ugyanis meglehetősen masszívra sikeredett. A gitárosok posztján jelentős vérfrissítésen átesett csapat huszonkét nótát csavarintott az arcunkba, kiegészítve dob- és gitárszólókkal, a műsoridő pedig túlcsordult a két órán is. Ráadásul egészen a ráadásig egy fia Accept-szerzemény sem került terítékre, így valóban komoly dózist kaptunk U.D.O.-szerzeményekből. Kétségkívül a koncert egyik legnagyobb kérdése volt, hogy miként állják meg helyüket az újonnan igazolt két gitárossal, Andrey Smirnovval és Kasperi Heikkinennel. Mikor aztán a Beastie Boys Fight For Your Rightjának intrója után kezdetét vette a buli, a kérdőjelek mindenkiben hamar eloszlottak, a csapat ugyanis maga volt a megtestesült német precizitás. Irgalmatlanul húztak a nóták, és amellett, hogy a fiúk zeneileg is nagyon érzik egymást, az is egy szempillantás alatt kiderült, hogy remek hangulat uralkodik a deszkákon. A két gitáros, valamint a veterán basszer, Fitty Wienhold minden lehetséges variációban kipróbálta az együtt pózolást és összesimulva gitározást, a koncertekre beújított, de véleményem szerint teljesen felesleges Ulli Köllner arcán fülig szaladó vigyorral helyben futva, billentyűi mellett csömöszölt, Udo pedig jóságos nagypapaként mosolyogva gyakran a háttérbe húzódott, hogy helyet adjon a többieknek is némi villantásra.

A két ifjú gitárost hiba is lett volna elnyomni, hiszen játékuk nagyon sokat adott hozzá a koncerthez. Elsőre ugyan furcsa volt az U.D.O. kissé sarkos, szögletes világában az a főleg Kasperire jellemző, gitárhős-jellegű megközelítés, amit a elővezettek, de aztán világossá vált, hogy csak színesítik és izgalmasabbá teszik a produkciót a dallamos, hanghalmozásoktól és zenei gegektől sem mentes szólók és villantások. Bár Andrey is remek gitáros, számomra Kasperi vitte a prímet, így furcsálltam is, hogy a dalok szólóinak legtöbbjét nem ő hozta. Természetesen azért lehetőséget kapott némi kis egyedül történő villantásra, majd Andrey-jel is párbajoztak egyet, szóval valami olyasmi lehet most a felállás az U.D.O.ban, mint a Doug Aldrich / Reb Beach felállású Whitesnake esetében. A hangszeres szekció tehát atomfeszes (Fitty és a dobos Francesco Jovino tíz éve nyomják együtt, az alapokkal így nem lehet hiba), Udo papát pedig egyszerűen meg kell zabálni. Tudom, hogy nem méltó ilyesmit írni egy heavy metal ikonról, de egyszerűen cuki az öreg, ahogy nagy pocakjával és állandó félmosolyával antihangján rekeszti a sarkos metal himnuszokat.

Maximálisan szórakoztató volt a produkciójuk, nem is hiányolta belőle a közönség az Accept örökzöldeket, hisz a jelenlévők többsége láthatóan a mester szólómunkásságával is tökéletesen tisztában volt. Persze, mikor Udo a ráadásban megkérdezte, akarunk-e hallani valamit régi csapatától, komoly üdvrivalgás volt a válasz, majd érkezett a Metal Heart és szép sorban még három Accept klasszikus. Az I’m A Rebelről, a Balls To The Wallról és a Fast As A Sharkról meg mit is lehetne írni? A heavy metal történetének mérföldkövei, a buliról pedig talán az mondja el a legtöbbet, hogy ha ezúttal kimaradnak, én akkor is fülig érő vigyorral mentem volna haza.