Csípős maró szél, arcba csapó sűrű esőfullánkok, felhős szürke este; mintha még az időjárás is megérezte volna, hogy ez a februári szombat este különlegesnek ígérkezik itt, a Duna partján. Merthogy a komoran hullámzó folyótól körbenyaldosott A38 hajó vasgyomrában a halandó ember halhatatlan alkotóművészete elevenedett meg arra az egy éjszakára, annak minden fenségével és vitathatóságával.
A magyar viszonyokra jellemzően, a koncert előzetesen három különböző kezdési időponttal is büszkélkedhetett, de természetesen végül egyik se bizonyult valósnak. Így viszont nyugodt ütemben csordogálhattak befelé az érdeklődők, s nagy meglepetésemre végül majdnem teltházat is sikerült produkálni. Az viszont már kevésbé örvendetes, hogy sokan afféle bárzenének használva a koncertet, végig a pult körül nyüzsögve jártatták a szájukat, szemernyi tiszteletet se mutatva az est főszereplőinek. Persze, a tavalyi rózsaszíninges menedzserekkel és öltönyös politikusokkal megszórt AC/DC koncert után ilyesmin talán már felesleges is megütköznöm. Ami viszont az est lényegi részét illeti, abban már kevésbé találni kivetnivalót.
Nem tudom, ki mire számított Csihar Attila egyszemélyes projektjétől, én mindenesetre érdekes próbálkozásnak vélem a Void Ov Voices-t. Nyilván, az alapvetően Attila énekére és egyéb hangalkotásaira épülő drone/ambient-szerű, ősi rituális szertartások hangulatát idéző produkció sokakat lehervaszthatott, és valóban erősen vitatható az efféle megmozdulások muzikális értéke, ám a szellemi erő ilyetén való újító és az elvárásokra fittyet hányó megnyilatkoztatása mindenképp dicséretes. S végső soron, tegyen bármit is Attila, ő marad a honi színtér legvitatottabb figurája, amire valószínűleg pont ő tesz a legmagasabbról.
Valószínűleg még maga Garm, az Ulver agya se gondolta volna pár éve, hogy valaha is színpadra viszi egyedi formációját, ám most, kevéssel a nevezetes esemény után úgy hiszem, tényleg semmi se lehetetlen. Hol van már a folk elemekkel gazdagon átszőtt black metalos dühöngés! Mert amilyen erős volt az Ulver az északi fém megművelésében, oly élességgel vettek kanyart, s léptek a határokat nélkülöző experimentális/elektronikus hangulati zenék terepére. S milyen jól tették! Élőben viszont már kicsit más a helyzet. Ez a fajta zene bizony nem működik bármilyen környezetben, így a hajó tipikus koncerttermében se volt könnyű ráhangolódni, ám Garmék tettek róla, hogy ez mégse okozzon akkora problémát.
Zenéjüket megtámogatandó, remekül megkomponált vetítésekkel álltak elő, amikről ordított a szakállas farkas filmzeneszerzési érzéke. Egy világ, az életünk elevenedett meg csodálkozástól tágra nyílt szemeink előtt, ahol az egyetlen törvény a túlélés, s ahol a tabuk is csak a fennálló hazug rendet hivatottak megerősíteni. Hatásos képekhez hasonlóan szuggesztív zene illik, amelyet az Ulver második időszakából szemezgetett tételek jelentettek. S itt, élőben csillanhatott végre meg igazán Garm valódi zsenialitása, az a rendkívüli őszinteség pedig, amivel az együttes az olyan tételeket reprezentálta, mint mondjuk a Hallways Of Always vagy a hipnotikus Eos, mutatta meg igazán, milyen is az, ha egy művész képes elrugaszkodni a gúzst jelentő konvencióktól. A majd 70 perc hamar elszállt, egy egységet képező szerkezetnél nincs szükség a részek említésére, s a kerek egészen túl csak a némaság honol. A tolvaj elillant, mi pedig csak bandukolunk utunkon tovább, a felismeréssel, melyet tőle kaptunk örökül.
