Shock!

Tulajdonképpen nincs is annál jobb, mikor te magad vagy saját magad előzenekara. Nem kell magaddal cipelned extra embereket, elviselni az esetleges hülyeségeiket meg az arcoskodást, illetve tartani attól, hogy az ifjú titánok lemossák a színpadról a vén trottyokat. A közönség meg boldog, hiszen kétszer annyit kap belőled, és még magasabb gázsit is lehet elkérni egy ilyenfajta „An Evening with..."-jellegű produkcióért. Mick Box és veterán csapata pedig pontosan ezt is csinálta, és feltételezhetően nem árulok el nagy titkot azzal, hogy be is jött nekik. Bár a covid miatti halasztgatások miatt a tényleges jubileumon már túl vagyunk, ez a körút a Heep fennállásának 50. életévét hivatott megünnepelni. Ehhez körítésként egy pici, de érdekesen összeállított Uriah Heep-múzeumot is hoztak magukkal, ami a koncertnek otthont adó, kolosszális Hungexpo-épület nem kevésbé grandiózus előcsarnokában kapott helyet. Nem tudom, mikor húzták fel, de az egész komplexum zsír újnak tűnik, a leginkább konferenciateremnek beillő koncerthelyszínen pedig még masszívan terjengett az „újbútor"-szag.

Mivel viszont nem a rockkoncertek puritánabb közönségét lőtték be a helyszín építésekor, az ülőhelyek kifejezetten kényelmesek voltak, párnázott székekkel és mindenki számára bőven elegendő lábtérrel. A magam részéről ugyan kifejezetten utálom az ülős bulikat, de ha már nem volt más opció, legalább tényleg abszolút komfortosan üldögélve nézhettük meg a percre pontosan kezdődő buli első attrakcióját, azt a kisfilmet, melyben kortárs művészek köszöntötték a Heep tagjait. Nagy dolgokra persze nem kell gondolni: Brian May, Pete Agnew, a Def Leppard, Biff Byford, Steve Harris és még vagy húsz-harminc kolléga mondta el kábé ugyanazt a „Congratulations for 50 years! Yeah!"-jellegű két mondatot, amit előtte és utána is a többiek, de egyrészt mindig szívet melengető kicsit civilben látni ezeket az ikonikus arcokat, másrészt pedig remekül lehetett szórakozni a különféle akcentusok felvonulásán, meg Ian Anderson (szándékoltan?) hamis szülinapi fuvolázásán, mellyel a Uriah and the Heeps zenekart köszöntötte.

Mikor aztán ezek a kis humorbonbonok lecsengtek, megkezdődött végre a produkció, melynek első része egy rövid, színházi jellegű, „csendesebb" felvonás volt. Az idézőjel pedig azért jár, mert bár Mick Box akusztikus gitárra, Dave Rimmer pedig egy elegáns, fretless basszusgitárra váltott, és Russell Gilbrook is szokatlanul visszafogottan ütötte az eredeti méretének felér zsugorodott cuccot, a hangerő potméterét annyira feltolták, hogy az már az élvezhetőség határát súrolta. Ráadásul az első pár dal során némi torzulás is érzékelhető volt, de aztán szerencsére legalább ezt kiköszörülték. A Heep persze mindig jó élőben, de ez a szett valóban igazi csemege volt, hiszen amellett, hogy ilyesfajta, lazább megszólalásban ritkán lehet hallani a dalokat, ráadásul még igazi csemegéket is vettek elő: a High And Mighty zongorás balladáját, a Confessiont például e turnét megelőzően soha nem játszották élőben, de a nyitó Circus és az azt követő Tales is igazi kuriózumok voltak.

A számok között hol Mick, hol Bernie Shaw sztorizgatott a régi időkről, a hangulat pedig tényleg igen hamar meghitté vált így. Főleg, hogy a döntően szépkorúakból álló közönség egyes tagjai egyértelműen meghatódtak. Voltak olyanok, akik 70+-osan is megkönnyezték a látottakat, de önmagában az egész koncertre igaz volt, hogy a közönség korát meghazudtolóan érzelemgazdagon és lelkesen reagált a csapat minden egyes megmozdulására. Mikor a szűk háromnegyed órát kitevő első blokk a varázslatos Lady In Blackkel véget ért, egyértelműen látszott, hogy sokan életük (vagy legalábbis az utóbbi évtizedek) egyik legnagyobb élményét élik át, és abszolút értettem is, hogy miért. De ezzel még korántsem volt vége! Merthogy fél óra múlva jött az „igazi" Uriah Heep, hogy egy „rendes" koncertet is az arcunkba csavarjon. Ebben a második szettben azért persze már többségben voltak a kötelező slágerek, de itt sem mulasztották el kihasználni a lehetőséget néhány különlegesebb darab becsempészésére. Kapásból ilyen volt a nyitó, ellentmondást nem tűrő lendülettel eltolt Against The Odds, a Sea Of Light egyik legjobb darabja, majd az azt követő Hanging Tree, Bernie Shaw személyes kedvence, a monumentális What Kind Of God vagy a méltatlanul alulértékelt Abominog zseniális nyitánya, a Too Scared To Run.

Az már az akusztikus (az egyszerűség kedvéért híjuk csak így) blokknál is feltűnt, hogy bár Bernie néha kicsit köhögött, de hangja remek formában volt, ahogy a háttérvokálok döntő többségét hozó billentyűsé, Phil Lanzoné is, és mindez a nagyobb igénybevétellel járó rockos részre is így maradt, így vokális szempontból ez volt az egyik legjobb Heep koncert, amit valaha láttam. Meg persze zeneileg is. Ezerszer leírtuk már, hogy a mániákus erővel ütő Russell 2007-es érkezésével mennyit nyert a csapat, de mindez igaz a roppant ízlésesen és elegánsan játszó basszusgitárosra, Dave Rimmerre is. Mellettük meg Mick Box úgy gitározott, mintha nem is 75 lenne, hanem maximum feleannyi: az egyébként sem lassú Free 'n' Easyt például vagy másfélszeres sebességgel pengette el a lemezverzióhoz képest.

A végére aztán jött a slágerparádé: először az élőben még mindig hatalmas súllyal bíró, megunhatatlan monolit July Morning, majd ráadásként a Gypsy és legvégül mi más, mint az Easy Livin'. Előtte pedig kivetítették valamennyi régi tag fotóját, hogy megemlékezhessünk azokról, akik a jelenlegi tagság mellett segítettek felépíteni a csapat kalapemelésre késztető karrierjét, közte számos olyan zenésszel, akik ma már sajnos nem lehetnek velünk. Ha egy életút méltó megünneplése kapcsán valamiféle mércét kellene felállítanom, azt mondanám, csakis így érdemes ezt csinálni.

Fotó: Rich Bennett / Uriah Heep