Shock!

Legutóbbi alkalommal – alig több mint egy éve volt – már kacérkodtam a gondolattal, hogy meg kéne nézni Vinnie Moore-t, már csak azért is, mert akkor járt először nálunk. Aztán végül nem úgy alakult, most viszont minden szempontból jó volt az időzítés, hogy egy éveleji kellemes vasárnap estét a hangjegyszaporítás jegyében töltsek el, az instrumentális gitárzene örökérvényűsége előtt adózva. Ez a stílus ugyebár mindig is elég speciálisnak számított, még a fénykorban is, a nagy tömegek elé Satriani és Vai kivételével nemigen tudott kijutni senki, de azért a Mike Varney-istálló művészei jól elvoltak saját színterükön, és mivel azért gitározni zenei divatoktól függetlenül mindig is rengetegen tanulnak világszerte, az úgynevezett mostoha években is biztosított volt a megélhetés, ha másból nem, tanításból, oktatóvideókból, klinikákból, session-munkákból.

Ha valaki már nevet szerzett és profi a hozzáállása, esetleg jól ki is lehet vele jönni, biztosan gyakran csengett a telefon a '90-es években ugyanúgy, mint manapság és Vinnie networkje már csak a lemezein megfordult zenészek nevei alapján is elég kiterjedtnek tűnik. Hogy mást ne mondjak: a klasszikus Time Odyssey az egyik legemlékezetesebb Jordan Ruddess korai munkái közül, és nyilván nem véletlen, hogy a régi zenésztárs több mint harminc évvel később is szívesen vendégszerepel az aktuális Moore-művön, a természetesen ezúttal is rendkívül élvezetes és szórakoztató Soul Shifteren.

Mielőtt azonban a fő előadó a húrok közé csapott volna, másnak is jutott hely és idő a bemutatkozásra: Csiszér Levente lemezen egyszemélyes, élőben trió projektje, a Levi Fantasy stílusában abszolút illett egy ilyen bulira, de szerencsére különbözött is annyira a főattrakciótól, hogy ne váljon fárasztóvá a dolog. Nem ismertem Levente korábbi munkásságát, de mivel mindhárom zenész rutinosan, veterán módon tolta a prog rockos témákat, utánanézve nem nagyon lepett meg, hogy Levi jó huszonöt éve nyüstöli már a hathúrost a legkülönfélébb műfajú zenekarokban, a HD Bandtől kezdve a Cool Head Clanon és a Kárpátián át egészen egy saját szervezésű Mike Oldfield tribute-ig (még jóval azelőtt, hogy a cover műfaj ennyire elharapózott volna). Mondjuk a nyolc saját album ténye már meglepőbb, de hát ugye a mai eszközökkel már sokkal gördülékenyebben mennek a kreatív folyamatok. Talán éppen ezért a külcsínbe (borítók, artwork és egyebek tekintetében) lehetne kicsit több energiát fektetni, de a zene így koncerten kellemesnek tűnt, Oldfield ugyanúgy hatott rá, mint a Solaris vagy a nagy shredderek munkái, szóval bemelegítésnek teljesen rendben volt a történet. És ahogy mondtam, ez nagyon speciális műfaj, táborának jelentős részét olyanok alkotják, akik maguk is gitárosok, tehát mondhatom ugyan, hogy nekem annak idején jobban tetszett mondjuk a K3, ők aztán pont nincsenek már sehol.

Ahogy említettem, Vinnie Moore új albuma igazán jól sikerült, bár itt sem annyira mérvadó az én véleményem, hiszen kimondottan a koncert miatt hallgattam meg a lemezt. Akkor tudatosult bennem, hogy a To The Core-ról is röpke tíz évvel ezelőtt írtam pár mondatot, majd ezt követően egy újabb anyag teljesen ki is maradt. Hát így megy ez, ha az ember nem beborult gitármániás (de mint mondottam, ehhez legalábbis szobagitárosnak kellene lenni), viszont laikusként is megfog Vinnie zenéjének játékossága, ahogy ügyesen lavírozik a virtuozitás és a dalközpontúság, meg persze a különféle műfajok között. Neoklasszikus is, főleg a régi dolgokat tekintve, metal is van bőven, de a „rendes" zenekaros pályafutás is visszahat arra, ahogy ma játszik. És nyilvánvalóan legszívesebben az egyik legbakancslistásabb kedvenc UFO búcsú(?)turnéján lenne az igazi megnézni Vinnie-t, mert ahogy koncertfelvételeken láthattam, nagyon jól érvényesül a stílusa a patinás brit hard rock keretein belül is (lemezen nyilván sokkal visszafogottabban tolja, de ez is erősségei közé tartozik).

Jó a szólóbuli is, hiszen itt saját dalaival állhat ki, és elsősorban erre kíváncsi, aki eljön. Megjegyzem: örömteli is, hogy nem idézget meg semmit „odaátról" (a fél Smoke On The Water-riff is csak vicc, apró geg volt), hanem jó mélyen belenyúl az életműbe, és alapos keresztmetszetét adja annak. Ami a zenésztársakat illeti, barátunk jelenleg három olasz sessionistával turnézik: Roberto Pirami már többször ült nála a dobok mögött, Emiliano Tessitore másodgitáros (aki természetesen „megkapott" pár szólót maga is, volt bőven miből átadogatni) is vele volt 2018-ban, Francesco Caporaletti pedig újonnan csatlakozott basszerként – ahogy sejthető is, ebben a felállásban elég lelazult, latinos légkör teremthető a színpadon, sőt még az is felmerült bennem, hogy esetleg maga Vinnie is rendelkezik olasz gyökerekkel, annyira természetesen, fesztelenül konferált és irányította a bulit. Semmi introvertált művészkedés, csak örömzene és hangok, hangok és hangok.

Persze a dobszóló itt is teljesen felesleges volt, a dalok viszont baromi feszesen szólaltak meg a precíz ritmusszekció keze alatt és ahol kellett, lazán vagy épp érzelmesen. Jól vette a lapot az értő, nyilvánvalóan fanatikus, a Dürer középtermét tisztességesen (meg- nem, de) kitöltő és ezúttal talán kevésbé gitársznob publikum is, szóval mindenképpen jó kis indítása volt ez a 2020-as Nagy Koncertévnek. Azt mondjuk nem tudom, hogy a jó Emilio elboldogul-e a billentyűknél, de legközelebb esetleg érdemes lenne egy szintetizátort is bevonni, amit úgy MacAlpine-módra, gitárral együtt gyilkolhat az aktuális kolléga. (Ha már a jó Tony is megfordult anno Vinnie bandájában.)

A fotó a turné római állomásán készült.