Meg kell mondjam, későn ébredtem, már ami a gitárhősöket illeti. Jó ideig hiányzott nekem az instru gitárzenéből az ének, és ennek köszönhetően bizony jónéhány kiváló lemezről lemaradtam. Pár hónapja kattantam rá a témára, részben azért is, mert úgy gondoltam, saját irodában ülve remek háttérzene lehet az efféle muzsika, amely halkan szólva még akkor sem hivalkodó, ha valaki valami ügyes-bajos dologgal benéz hozzám.
De ugyanúgy alkalmas ez a zene „non-metal" vendégfogadáshoz vagy ha zeneileg életképtelen ismerősök utaznak velünk a kocsiban. És persze ugyanúgy szólhat hangosan, mint bármilyen más rock vagy metal. Merthogy ugye az alapművek nagy része a neoklasszikus metalban és a hard rockban gyökeredzik, amely stílusok igencsak közel állnak a szívemhez. És mi tagadás, az emblematikus arcok anno valamit nagyon elcsíptek: hallgatva a klasszikus munkákat, rájöttem magam is, hogy Satriani, Vai, MacAlpine, Friedman és persze a szóban forgó Vinnie Moore (és a mi Szekeres Tamásunkat se feledjük, meg hát ott van a jó öreg Yngwie is, de ő ugye sose akart tisztán instru zenét nyomni) úgy voltak virtuózok, hogy az nem feltétlenül ment az emészthetőség rovására és énekdallamok nélkül is tudtak fogós nótákat írni. Előbb-utóbb persze mindegyikük kísérletezgetett ilyen-olyan irányban (énekes lemezek készítésével és/vagy stíluskavalkáddal), de az igényesség mindvégig megmaradt. A legmetalosabb-legtradicionálisabb anyagok persze a 80-as évek közepétől a 90-es évek elejéig datálható aranykorban születtek.
Vinnie barátunk anno a Vicious Rumors debütalbumán (Soldiers Of The Night) kínozta a húrokat és utána lépett szólópályára, a sokat méltatott 1986-os Mind's Eye pedig valóban az egyik legalapvetőbb tekerős gitárhős-lemez, remek dalokkal és misztikus hangulattal. Nemrég fedeztem csak fel, de egy igazi gyöngyszem – simán van olyan jó, mint az első Rising Force, legalábbis szerintem. Pontosan ezért moccantam rá a pár éve a UFO gitárosaként is tevékenykedő (egy biztos állás azért kell) Vinnie új anyagára, amely – ismerve a gitárhősök és rajongók agyában, lelkében és persze a zenei életben az elmúlt 15-20 év során végbement változásokat – pont olyan, mint amire számítottam. Neoklasszikus virga nyista, de van helyette sok-sok fasza groove, némi funky és leheletnyi jazz hatás (mondjuk a szaxofonos Soul Caravanba azért kicsit több is szorult), lüktet, pulzál a ritmus, Moore pedig tele(és még véletlenül sem szét!)gitározza a teret és ezáltal megtölti élettel a kompozíciókat.
Baromi feelinges, lelazult muzsikálást vezet elő a fickó társaival – igazi örömzene ez, amelyet egyszerre lehet szájtátva és vigyorogva lehet hallgatni. Vinnie minden lefogott, elnyújtott hangja élményszámba megy, a lemez legsúlyosabb tétele, a keleties világú, méltóságteljesen hömpölygő Transcendence pedig egyenesen zseniális! A To The Core ezerszínű, ezerhangú, remekbe szabott alkotás – sose késő felfedezni az ilyesmit.
