Shock!

Alig egy héttel a zseniálisan sikerült dieseles Bedlam koncert után egy másik underground legenda, a Slogan visszatérésének lehettünk tanúi. Sloganék ráadásul a Wall of Sleepel toltak közös bulit, így egyértelmű volt, hogy a Yukban a helyem, egy ilyen összeállítást ugyanis nem lehetett kihagyni. Megmondom őszintén, a Slogan teljesen kimaradt nekem eleddig, a velük kapcsolatban hallottak azonban nagyon kíváncsivá tettek. Ezen a bulin aztán két perc alatt meggyőztek, és ma már készséggel elismerem, hogy a kilencvenes évek elején /közepén valóban egyikei voltak azon kevés zenekarnak, akik világszínvonalú muzsikát nyomtak itthon. Csakúgy, mint Bedlamék…

Ha jól raktam össze a képet, eredeti énekesük most / egyelőre / átmenetileg / hosszú távon nem tagja a zenekarnak, így a frontemberi posztot egyik gitárosuk, Endriske töltötte be. Egyértelmű, hogy a Slogan-újjáéledés a Lipót bezárásának köszönhető, az ugyanis leszögezhető, hogy a srác csakis a sárgaházi záróra miatt rohangászhat szabadlábon. Teljesen kattant a csóka, kiskorában bizonyára belepottyant valami tudatmódosító szereket tartalmazó vályúba. A nótákból elcsípett szövegfoszlányok, illetve a teljesen elmebeteg konferanszok tökéletesen passzoltak egymáshoz, utóbbiak ráadásul szerves részét képezték az előadásnak, csakúgy mint a csatasorba állított Casio szinti is. Mikor épp eszébe jutott, ezen is prüntyögött, aminek ugyan a zenéhez semmi köze nem volt, viszont kifeküdtünk tőle... ez ám a performance kéremszépen!

Úgy tudnám a legjobban összefoglalni az estét, mintha a Yukban Laár András jammelt volna a Voivoddal Slogan néven, ugyanis a meglehetősen pihentagyú betétek ellenére a csapat veszett jól nyomta az elszállós és elvont részekkel sűrűn megvadított tökös thrash témákat, melyek talán a kanadai mesterekhez hasonlíthatóak leginkább, bár kétségtelen, hogy a Slogan sokkal betegebb. Részemről alig várom, hogy a „kísérleti” Slogan ismét teljes erőbedobással dolgozzon. Ez a koncert zseni volt, kizártnak tartom, hogy ne tudnának összehozni egy legalább hasonló színvonalú lemezt! Can’t Stop das Painkiller!

A Wall of Sleep régi favoritom, ám isten tudja miért, utolsó lemezükről valahogy elfelejtkeztem eddig, és csak a koncert napján szereztem be. Ezen okból kifolyólag a dalok nagy része ismeretlen volt számomra, ami viszont egyáltalán nem okozott gondot, tekintve, hogy az …and Hell nótái már első hallásra is iszonyat erősnek hatottak. Valamivel talán nehezebb a muzsika, mint a Sun Faced Apostles, de minőségben ezúttal sincs elmaradás, sőt! Vaskos, fajsúlyos riffek, remek dallamok, király szólók, azaz nagybetűs Doom, ahogy már megszokhattuk. Show az ő műsoruk alatt is volt, épp csak nem a zenekar szolgáltatta, hanem néhány kevéssé szomjas tizenéves rajongó, akiknek Holdampf Gabi többször oda is adta a mikrofont. Szegény eszköz el is fáradt a koncert végére kissé, mindenesetre a bulinak jót tett, hogy a fanok is kivehették részüket a refrénekből. A csúcspont egyértelműen az volt, mikor két srác a színpad elejéhez felállított hordókra felmászva, iszonyat grimaszolás közepette tolta a fémet.

Az új nóták mellett természetesen volt jó pár a Sun Faced Apostles lemezről is, de az ős-doom Hands of Dust is nagyot ütött. Ráadással együtt másfél órát zenélt a Wall of Sleep, a záró Neon Knights pedig annak ellenére, hogy kissé furcsán hatott Gábor énekével, igencsak jólesett.
A Wall of Sleep még mindig a zenei alázatról, az őszinteségről és a fanatizmusról szól, mindezt sallangmentes, méregerős nótákba öntve. Raise the Flag of Doom High!