Még nem lehetett tudni a pesti Winger buliról, amikor mi már azt tervezgettük, hogy kimegyünk Bécsbe. Semmiképpen nem akartuk ugyanis elmulasztani a turnét – azt hiszem, akkor még nem hallottuk az új lemezt, de a három évvel ezelőtti müncheni buli akkora élmény volt, hogy minden követ meg akartunk mozgatni annak érdekében, hogy ismét elcsíphessük Kipéket élőben.
Aztán közben kiderült, jönnek hozzánk is, pont a bécsi dátum után egy nappal, de sebaj, innentől kezdve már a duplázás miatt voltunk igen lelkesek. És mint ahogy az már csak lenni szokott, ezúttal sem sajnáltam az utazás fáradalmait – mi több, másnapra is feltöltött a koncert, így nem is éreztem fáradtságot egészen az A38-as fellépés végéig.A Szene kb. feleakkora, mint a hajó és ismerve a bécsi koncertviszonyokat, igencsak meglepődtünk, amikor a helyi nyitóbanda nézőszámát megláttuk. Persze a csápoló közönség nagyrészét a „slepp” tette ki, a hivatalos előzenekar, az itthon is megcsodált Markonee alatt már kevesebben figyelték a színpadot. Az olaszok amúgy nem kimondottan rosszak, viszont jellegtelenek és mivel két éve láttuk már őket Olaszországban a Talisman előtt, nem igazán értettem, hogyan kerültek be egy teljes Európa-turnéra. Ismerve a manapság dúló előzenekar-befizetős módit, olasz haveri mutyira gyanakodtam, hogy talán a Frontiers nyomta be őket baráti alapon, de később kiderült, ez afféle „kellemeset a hasznossal”-kooperáció, hiszen a markonee-s srácok roadoltak Kipéknek, valamint a basszerük segítette ki a főbandát, amikor a frontember leült a szintihez. Ezt három éve úgy oldották meg, hogy vagy nem volt basszus az adott nótában, ill. időnként John Roth is letette a gitárját és bőgőre váltott. Most ezt a kényelmesebb megoldást választották – ki is lógott kicsit az olasz gyerek az összképből, már csak azért is, mert mindenkinél minimum egy fejjel magasabb volt.
De ettől függetlenül a Winger élőben mindig is hatalmas volt és mostanra mindenki számára kiderülhetett, hogy maradt is. A Pull Me Under/Blind Revolution Mad nyitás a nem túl meggyőző sound ellenére is nagyot ütött (őszintén szólva, ha a pesti polemizálók hallották volna ezt a bulit, egy rossz szót nem szóltak volna a hajóbéli hangzásra!) és a szünet nélkül következő Easy Come Easy Go-val együtt tényleg mindent vitt. Ez utóbbin kívül amúgy csak annyi csavar volt a pesti koncerthez képest, hogy nem volt Hungry. Őszintén szólva én a máshol játszott Junkyard Dog-ot mindkét helyről hiányoltam, akár a Hungry rovására is szívesen vettem volna, dehát tökéletes setlist mint tudjuk, nem létezik. A másik fenntartásom – nevezhetjük apró csalódásnak is – az, hogy mindössze három dalt nyomtak a zseniális új albumról, mintha csak nem bíznának eléggé az anyagban. Igaz, anno a IV-ről is csak ennyi dal került a programba, de a Karma egy igazi back-to-the-roots lemez, ellentétben sokak szerint „grunge-os” (muhaha) elődjével. Nem is véletlenül maradt egyedül a Your Great Escape a műsorban arról az anyagról, lévén annak legtradicionálisabb megközelítésű szerzeménye. Ezzel együtt mindhárom tétel (a már említett Pull Me Under, a Deal With The Devil és a Stone Cold Killer) igazi koncert-zúzdák és tökéletesen illeszkedtek a klasszikusok közé.
Ez utóbbiakban pedig tényleg tobzódni lehetett, egyúttal újra rájönni arra, micsoda hatalmas témák voltak az első két Winger lemezen is (a You Are The Sainttel meg a Rainbow In The Rose-zal és a Headed For The Heartbreakkel az élen). Nem véletlen, hogy egykori hajmetal-utálók, zeneszakértő sznobok és szinte a teljes hazai rockzenei élvonal képviselői egyaránt kötelezőnek érezték a megjelenést egy nappal később a hajón. Sőt, a magyar Paul Stanley, Váry Marci hozzánk hasonlóan duplázott – az egyik legviccesebb epizód épp az volt, amikor egy osztrák rajongó őt is felismerte (Horváth „Dreyelands” András barátom pedig az A38-on járt így). Ez még hagyján, de a lelkes szimpatizáns örömét a koncert közben is kifejezte egy „Kiss Forever Band Hungary, I love you!”-felkiáltással. Így élünk.
Wingerék amúgy itt is küszködtek némi technikai zűrrel, persze messze nem annyival, mint Pesten, a Szene-ben például nem volt kontroll-hiszti, de azt elég nehéz volt megértenem, miért nem képes a technikus rendesen beállítani Kip mikrofonjának madzagjait. Picit amúgy a Rainbow is szétesett a nem túl megfelelő hangzáskép miatt, de ettől még isten volt Reb Beach minden pengetése, Kip baromi jól énekelt (be is tett a hangjának, hogy nem kímélte, mint az másnap kiderült), Rod Morgensteinről nem nagyon lehet mit mondani ömlengés nélkül és hát John Roth is méltó partnere maradt Rebnek. Igaz ugyan, hogy az itt látottaknál sokkal jobban tetszett az A38-as koncert, de hozzáteszem azt is, hogy simán követtem volna a bandát további állomásokra is, ha tehetem. Mondjuk a Markonee legénységével előadott Helter Skeltert harmadszorra már biztos a ruhatárból hallgattam volna...
