Gyakorlott koncertlátogatóként a plakáton meghirdetett 20 órás kezdést megmosolyogva, kb. fél tízkor parkoltunk le a Stunczorgó előtt. A szemerkélő eső és a boltívek félhomályából felrebbenő dark-gót leányrajok biztosítottak a felől, hogy jó helyen járunk.
A rendezvényt kezdő De Profundis zenekar műsorának elejére léptünk Pécs - sajnálatos módon - egyetlen aktív rock-klubjának borospincehangulatot (és -szagot) árasztó termébe, és elégedetten nyugtáztuk, hogy a meghirdetett főzenekarok már ott tartózkodnak. A színpadon nagy lelkesedéssel zenélő komlói négyest a minden pályája elején járó bandára jellemző gyermekbetegségek ellenére szívesen hallgattam, mert látszott, hogy nem akarják túlvállalni és túljátszani magukat. A heavy-doomos riffekre (egyszer a Trouble Tempterje is visszaköszönt, de azt minden gitáros “megírja” egyszer élete során) a szimpatikus énekes-gitáros, aki mellesleg az Opethes Mikael kisöccse lehetne, magyarul hozta dallamos témáit. Néha a Nevergreen jutott eszembe, főleg az egyik dalnál. (Ha netán feldolgozás lett volna a szabadkai "barbárnyergelőktől", akkor bocs.) A zenekar dobos hölgyét (!) külön megemlíteném, mert bár egyszerű alapokat hozott, de nem volt erőtlen, amit csinált. És amit jó volt látni: arcára volt írva a lelkesedés. Kitartással és sok koncerttel az ütembeli ingadozások és a kissé ártatlan kiállás (ami még mindig jobb, mint a céltalan keménykedés!) is csiszolhatóak. A zenekar tervei közt egy demo felvétele szerepel, kíváncsian várom, biztos nem egyedül a kb. kéttucatnyi néző közül.
Ezután jött az, amitől kicsit fáztam. A Garden of Edent már láttam a Katatonia előtt (szintén a De Facto társaságában, sok közös megmozdulásuk van), és most is ugyanazok a gondolatok cikáztak fejemben, mint akkor. A két ecsegfalvi zenekar hasonló stílusban mozog, a szintis srác személyében közös taggal is bírnak, így adja magát az összehasonlítás lehetősége. A zene a jó értelemben vett hagyományos dark rock, egyszerűbb gitártémák, hangulatos szintiszőnyeg, és a tamokat kihasználó, lüktető dobok. Ahol viszont számottevő a különbség, az a frontember teljesítménye, ami pedig a legfontosabb eleme egy koncertnek. Most is úgy éreztem, hogy míg a De Facto egy szívből-lélekből feltörő hiteles produkcióként jön le, addig a Garden of Eden még kiforratlan. Vannak tipikus klisék ebben a stílusban, amiket meg kell tanulni jól felhasználni, megfelelő szintű egyéniséggel feldúsítva.
Sajnos egy fekete ballonkabát, egy gyakran erőltetettnek tűnő mély hang és angyalokról/ördögökről kicsit affektálósan előadott sorok nem tesznek valakit automatikusan karizmatikus “dark” frontemberré. Tehát ami a De Facto és pl. a Land of Charon esetében adott, azon Gardenéknél még dolgozni kell. Ha a hangsúly nem annyira a színpadiasságon lenne, akkor több figyelmet lehetne szentelni a helyes intonálásának, mert bizony voltak hamis hangok, fura hajlítások és elcsukló dallamvégek. De ha a Dark Tranquillity-s srác pár éven belül olyan énekstílust “növesztett”, ami a Projector lemezen hallható volt, akkor semmi sem lehetetlen. (A kérdés persze csak az, hogy miért hörög azóta újból?)
Hangsúlyozom, hogy ez személyes véleményem, a zenekar évek óta folytonos munkássága és rajongótábora (a Nightbreed fesztivál vonzásköre látszólag nagyon jó táptalajt biztosít a stílusnak!) bizonyítja, hogy lehet ezt így is szeretni, de szintén jelen lévő ismerőseimet végigkérdezve is fura véleményeket hallottam. Pár dal erejéig kimentem CD-csere ügyben, így nem tudom, hogy a régebbi Garden of Eden koncertek visszatérő feldolgozása, a "Wonderful Life" elhangzott-e. Jó ötlet az ilyesmi, mindenképp érdemes pár "műsorélénkítő" ismertebb nótát is bedobni néha, hogy azok is felkapják a fejüket, akik a zenekar munkásságát nem követik. (Pl. egyszer Szigeten hatalmasat zúztam a Nevergreen “Here comes the rain again”-jére, pedig hát….)
A De Facto-t is csak koncertről ismerem, immár harmadszor láttam őket. Időközben történt egy tagcsere a basszusgitáros poszton, és sajnos nincs kisegítő gitáros sem, pedig az nem kevés terhet venne le a hathúrost is kezelő frontember válláról. De hősünk nem csügged, és egyedül viszi a produkciót. Gyula tényleg színpadra termett, kiállásával képes hatásossá tenni a saját dalok előadását, még ha azok zeneileg aránylag egyszerűek is. Énekén szokás szerint nagy rakás visszhang volt, így a suttogós, halk témák sejtelmesen rétegződtek, ha pedig kieresztette hangját (igazi szőrös rock-torkot tessék elképzelni, kb. Rudán Joe 5 feles után!), akkor gőzmozdonyként tartolt. Ahogy a "Neked születtem angyal" sor teli tüdőből kitört a hangfalakból, tényleg borsódzott párat a hátam. (Vajon az első sorok gótikus tündérkéi hogy érezhették magukat?) Ez volt az új De Facto lemez bemutatója, és ha az élőben tapasztalt energia és erő a felvételről sem hiányzik, akkor mindenkinek csak ajánlani tudom az Evangeliom albumot.
És utolsóként végre-végre újra láthattuk-hallhattuk a Without Face-t, akik miután szerencsét próbáltak Angliában, most újra hazai vizeken eveznek, harmadik lemezüket készítve. Az első EP gyöngyszemei (Miért nem homokszemei? Hol volt a Sands of Time?) az Astronomicon két dala és az elhangzott új szerzemények abszolút egységes képet alkottak. Megmaradtak a kezdetektől jellemző zenei megoldások, dallamfordulatok, a furán tagolt riffek és csúsztatott hangsúlyozások, de az egész egyre érettebb, konkrétabb formában. Szóval a zenekar nevével ellentétben igenis rendelkezik egy (főleg a hazai palettán) abszolút egyéni arculattal! (Ezennel kérem a formáció átnevezését With A Face-re!!!)
Sajnos most szintetizátor nélkül érkeztek (ha minden igaz, akkor másnap Kaposváron már teljes volt a létszám), és aki ismeri valamennyire eddigi munkásságukat, az tudja, hogy az általuk profi szinten művelt progresszív-szimfonikus metál zenében a billentyűnek igencsak fontos szerepe van. A komplex, staccato alapokon most nem volt ott a dúsító hangzatszőnyeg, ami összetartja a muzsikát és nem utolsó sorban az énekeseknek is (mivel az eredetileg veszprémi csapatban női és férfi énekes is ténykedik!) támpontot ad.
Edina és András így biztos nehezebb helyzetben voltak, mint teljes létszámú koncertjeiken, de kiválóan helyt álltak. Magával ragadó volt az egymással versengő, néha szinte táncra perdülő tiszta dallamok és a kemény részeknél berobbanó öblös hörgés keveréke, ami szintén már az első lemez óta jelen van náluk. A tipikusan “stunczorgós” - azaz “hadd szóljon, azt’ jóvan!” - hangosításnak köszönhetően végig az “új” énekes hölgy éteri dallamai voltak előtérben (nagyon szép képzett hangról árulkodtak!), András jellegzetes orgánuma néha csak sejthető volt, főleg ha együtt szólt a két hang.
A hangszeresek mind kiválóan teljesítettek, nagyon furfangos megoldás, hogy míg Roomy gitárja mélyen zakatol, addig a Jutasi “ex-Stonehenge” Sanyi által kezelt basszus sokszor inkább a magasabb tartományokban mozogva színez.
Minden elismerésem a csapaté, hogy a bulit így, létszámhiányban is bevállalták. Sajnos Pécsen, lévén egyetemi város, inkább hétköznap van mozgás, így a nézőszám nem volt egetverő. Jó páran - köztük magam is - főleg a Without Face miatt jöttünk (az “ájendáj” refrénjét meglepően sokan ismerték!), és nem kellett csalódnunk, sőt! Remélem, hogy angliai kapcsolataikat tovább tudják ápolni, és egyszer majd pl. a My Dying Bride melegít előttük! (És persze nem a Stunczorgóban!) :)) Ismerve eddigi kiadványaikat, biztos igényes, művészi albumot készítenek. És hiába van a szaksajtó tele az Ektomorf Nuclear Blastos diadalmenetével, az első neves külföldi kiadóhoz szerződő metalzenekar igenis a Without Face volt!
Összegzés: Hangulatos és változatos koncertnek lehettem tanúja. Az egymást jó sorrendben követő négy banda mindig más árnyalatát mutatta a “sötét rockzenének”, a De Facto és a Without Face sok nagynevű külföldi bandát a sarokba állítana! (Gyuláék már annak idején jobban mutattak a színpadon, mint a Katatonia!). A kis helység és a maroknyi közönség látszólag nem szegte a zenekarok kedvét, így remélem, hogy ők is mosolyogva autóztak haza hajnal kettőkor (ami nem lehetett egy leányálom, talán csak Edinának, ha elaludt…). Jó lenne többször hasonló megmozdulásokat szervezni Pécsen, mert ránk férne!
