Shock!

Chris Cornell és Chester Bennington halála igen komoly érzelmeket korbácsolt szerte a világon, így természetesen nálunk is. A Shock! hasábjain és más oldalakon olvasható kommentekből pedig az is kiderült, az emberek egy igen jelentős része még mindig nincs tisztában a pszichés megbetegedéseknek, a depressziónak vagy a személyiségzavarnak nem hogy a jellemzőivel és tüneteivel, de még a létezésével sem. Sokan egyfajta divatos úri hóbortként tekintenek ezekre az igen komoly mentális és lelki problémákra, és hajlamosak annyival elintézni, hogy a sok hülye jó dolgában nem tud mit kezdeni magával, ezért inkább öngyilkos lesz. Ahelyett, hogy meginna egy kupica pálinkát, amitől rögtön jobban érezné magát. Ha azonban akár csak futólag is ismertél már valakit, aki hasonló problémákkal küzdött, tudhatod, hogy ezek a praktikák kábé annyira hatásosak, mint az égett bagoly köszvényre vagy a kormoránvér epilepszia ellen.

És ugyan ezeket az ősi „gyógymódokat", hála a fejlődő orvostudománynak, mára sikerült magunk mögött hagyni, a modern kor egyik legpusztítóbb kórjáról, azaz a mentális megbetegedésekről valamiért sokan nem hajlandóak tudomást venni még ma sem. Legalábbis Magyarországon, ahol még mindig ciki, ha az ember pszichológushoz jár, a depressziósnak meg sokan leginkább vicceket mesélnének gyógyírként. A 13 okom volt (eredeti címe: 13 Reasons Why) című sorozatot a hasonló véleményen lévőknek kötelezővé tenném, hiszen pontosan arról szól, hogyan jut el egy fiatal, tehetséges és szép lány odáig, hogy 17 évesen véget vessen az életének. Jay Asher 2007-es regényének és a Netflix idén leadott sorozatának főszereplőjére, Hannah Bakerre ugyanis mindezek jellemzőek, ráadásul nem is Brooklynban vagy valamelyik másik gettóban, hanem egy csendes kisvárosban él szüleivel, akik a világon mindennél jobban szeretik. Hannah végül mégis arra az elhatározásra jut, hogy eldobja magától életét, a sorozat pedig ezt követően, azaz a halála után indul.

Hannah egyik osztálytársa, Clay Jensen ugyanis egyik nap egy dobozt talál az ajtaja előtt, amelyben a lány által öngyilkossága előtt felmondott hét darab kazetta lapul; a hét kazetta tizenhárom oldalán pedig ott van minden, ami végül elvezetett a tragédiához. Valamennyi oldal egy-egy külön epizód, amelyből megtudhatjuk, az azokon említett szereplők hogyan és miért felelősek a történtekért, a cselekmény során pedig Hannah és Clay személyisége is egyre mélyebben tárul fel előttünk. A történet felépítése pedig zseniális, hiszen a néző egyre jobban megismeri és megszereti azt a lányt, akiről pontosan tudja, hogy már rég halott, azaz a happy end jelen esetben teljesen kizárt. Ráadásul a főhősökön kívül a kazetták kapcsán megismert emberek életéről is egyre többet tudhatunk meg, és sokuk esetében a kép ennek köszönhetően egyre árnyaltabb is lesz. Akit az elején a legnagyobb gyökérnek mutatnak be, később az is olyan tulajdonságokat és életutat kap, amiknek ismeretében, ha nem is szimpatizálunk vele, mégis kapunk egyfajta magyarázatot a tetteire.

A való élethez hasonlóan itt is többféle jellemmel találkozhatunk: vannak kifejezetten összetett személyiségek, akiknek képe folyamatosan árnyalódik és alakul, de satu egyszerűek is, akik pontosan olyanok, amilyeneknek az első képkockák alapján tűnnek. Mindez azonban csak mellékszál: a lényeg az út, amelyet végigjárva Hannah eljut az öngyilkosságig. Kezdetben még nem igazán érdekli néhány seggfej szemétkedése, végül azonban reményvesztetten, a realitásoktól totálisan elszakadva kialakul benne az a meggyőződés, hogy Clay (aki természetesen fülig szerelmes belé) is gyűlöli és mindenkinek csak gondot és terhet jelent, így pedig nem tud tovább élni.

Anélkül, hogy túl sok mindent elárulnék a történetből, legyen elég annyi, hogy pár igazán durva dolgot leszámítva, Hannah csupa olyasmin megy keresztül, amelyek ugyanúgy jelen vannak a magyar iskolákban is, ahogy jelen voltak tíz, húsz vagy akár ötven évvel ezelőtt is: lelki- és fizikai bántalmazás, kiközösítés és gonoszság, amelyekkel itthon is sokan szembesülnek egyébként is labilis tinédzser-éveikben. Gyengébb lelkivilágú gyerekek esetében azonban, vagy ha ezek hatása egymást erősítve hatványozódik, könnyen lehetnek olyan következmények, amelyekre az adott cselekményt véghezvivő nem is gondolt. „Nem nagy ügy!" – hangzik el többször is a kazettákon megszólított szereplők szájából, a végén azonban kiderül, hogy minden apróság igen komoly jelentőséggel bírt. A néző pedig, bár végig tudja, hogy Hannah halott, mégis szurkol az életben maradásáért, természetesen hiába. A sorozat azonban eléggé kiszámíthatóan mégis kvázi happy enddel zárul, ezzel pedig ad némi megnyugvást, hogy a lány halála mégsem volt teljesen hiábavaló.

A kiszámíthatóság valamilyen szinten jellemző az alkotás egészére is, hiszen itt a hangsúly nem a fordulatos, meglepő cselekménysorozaton, hanem a Hannah és a többiek lelkében lejátszódó folyamatokon van. Így tehát nagyjából a második rész végére leesik, kik lesznek azok a szereplők, akik megszólíttatnak a kazettákon, az viszont, hogy kivel mi és miért siklott félre, sok esetben kifejezetten meghökkentő és durva. Az igen komoly téma ellenére a sorozat mégsem nyomja agyon a nézőt, így pedig alkalmas lehet arra, hogy üzenete széles tömegekhez is eljusson, hiszen senki sem fogja kikapcsolni csak azért, mert túl nyomasztó vagy lehangoló. Ráadásul a színészi játék is első osztályú: Hannah szerepében Katherine Langford és a Clayt alakító Dylan Minette is remek, de Brandon Flynn is zseniális.

A magam részéről minden középiskolásnak ajánlom a sorozatot, sőt, bárkinek, akinek van, volt vagy lesz tinédzserkorú gyereke. Rengeteg dolog átjön ugyanis belőle, amikbe korábban én magam sem gondoltam bele.