Shock!

Ironikus módon azután kezdett el igazán érdekelni az Aljas nyolcas, hogy a legtöbb helyen lehúzták a kritikák. Lassú, iszonyatosan hosszú, unalmas és végtelen szófosással tarkított, westernbe oltott krimi, krimibe oltott kamaradarab – írták többen is. Én pedig arra gondoltam: ez lesz ám csak a nekem való móka, hiszen mind a western, mind a krimi zsánert imádom, a kamaradrámákat meg aztán pláne, ráadásul kaptunk már ugye egyszer a mestertől egy kevésszereplős krimiszerűséget, amiből akkor nem más sült ki, mint a Kutyaszorítóban. Arra gondoltam, hogy amennyiben azt a filmet most a klasszikus Vadnyugat időszakába, ám jeges téli környezetbe helyezi, mindezt pedig megkoronázza azzal, hogy felvonultatja kedvenc színészei javát, nem jöhetünk ki rosszul a dologból. Mint ahogy nem is jöttünk, bár azt azért hozzá kell tennem, hogy a Reservoir Dogs szikrázó zsenialitása bizony kilométerekre van a nyolc vadnyugati gonosztevő történetétől (a Ponyvaregényt hagyjuk, olyan tényleg csak egyszer jöhet létre bárki életében).

Aztán azt is örömmel olvastam, amikor olyanokat írtak az ítészek, hogy az új film igen kevéssé „tarantinós". Ezek szerint ugyanis a jó Quentin visszavett hatalmas arcából és gigászi méretű egójából, gondoltam, ami bizony rá is fért az egykori videotékásra, hiszen az utóbbi évtizedben szerintem nem is nagyon törődött mással, mint hogy a saját szobrát polírozta. Mondjon bárki bármit, számomra utolsó két filmje (Becstelen brigantyk, Django elszabadul) nem volt több sokszor ostoba tanmesénél, sőt, propagandafilmnél, amit csak remek szereplői mentettek meg az égéstől (az eggyel korábbi Holtbiztost pedig még azok sem). Ideje volt hát megújulnia egy kicsit, ha régi társakkal, hát régi társakkal. A filmet megelőző közjáték a forgatókönyv netre való kikerülésével, majd a rendező ezáltal kiváltott hisztijével mondjuk rém kínosra sikeredett, pláne annak tükrében, hogy a jó direktornál kevesen loptak többet munkásságuk során Hollywoodban, aztán meg gyorsan bejelentette, hogy a lehető legszélesebb szélesvásznú formátumot fogja használni, amit utoljára vagy hatvan éve alkalmaztak (Ultra Panavision 70, ha valakit esetleg érdekel), mert csak. Mert megteheti. És meg is tette, teljesen indokolatlanul, de legalább jó drágán.

Az Aljas nyolcas titka azonban nem ez, hanem az, hogy igazából nem western, nem krimi, nem bosszúfilm, nem kamaradarab, és még csak nem is fekete komédia. Hanem mindez együtt, megfejelve azzal, hogy a majd háromórás (!) játékidő mindvégig két iszonyatosan túlzsúfolt, ezáltal igen klausztrofób helyszínen: egy postakocsiban, majd egy fogadóban játszódik. A nem túl bonyolult történet szerint adva vagyon egy legendákba illő bajszot viselő fejvadász, John „Hóhér" Ruth (Kurt Russell), aki magához bilincselve cipeli Red Rock városa felé tízezer dollárt érő foglyát, Daisy Domergue-et (Jennifer Jason Leigh) akasztás céljából, míg közbe nem jön egy hatalmas hóvihar a fehér Wyoming-i tájban, ami megállásra készteti, a már említett útmenti csehóban. De még mielőtt így tenne, lovaskocsijuk keresztezi egy kiszolgált fekete őrnagy, Marquis Warren útját (Tarantino kiskedvence, Samuel L. Jackson, mégis, ki más lenne), aki mit ad isten, szintén fejvadászattal foglalkozik mostanság, amit az a három hulla is jelez, amelynek tetejében trónolva találnak rá az út közepén, merthogy a lova az bizony megmurdelt. Annak rendje és módja szerint szépen fel is kéredzkedik a kocsira, mint ahogy ugyancsak így tesz majd a szintén háborús veterán (csak éppen a másik odalon harcoló) Chris Mannix is, aki elmondása szerint Red Rock új sheriffje, igaz, ezen állítását semmivel sem tudja igazolni. Mannix szerepében az eddig jobbára tévésorozatokban (Sons Of Anarchy, Kemény zsaruk) bizonyított Walton Goggins remekel, nekem speciel ez az eseményekkel jobbára csak sodródó, ám néha pont azok közepébe kerülő, vaskos akcentusú, kétes pedigrével rendelkező déli figura volt a kedvenc karakterem. Na, ezek négyen (meg a kocsis) szép lassan meg is érkeznek a szatócsbolt-fogadóba, és ezzel kábé el is ment fél óra a filmből, már alig van hátra több mint két és fél. Ezt pedig mindvégig itt, Minnie úri szalonjában fogjuk tölteni.

Ahol a csehót üzemeltető Minnie és párja ugyan sehol, viszont már ott dekkol további négy fölöttébb gyanús egyén, egy magát hóhérnak mondó angol gentleman (Tim Roth sokadszorra is nagyszerű, de vele elfogult vagyok, mert régi kedvenc), egy öreg, niggergyűlölő konföderációs tábornok (a sokszor csak a szemével játszó Bruce Dern), egy hallgatagon firkálgató cowboy (Michael Madsen olyan bántóan faarccal van jelen mindvégig, hogy az már nekem fáj, komolyan, művészi kifejezőereje egy szinten van a fogatot húzó lovakéval), és egy mexikói fickó (Demián Bichir), akiről már kilométerekről üvölt, hogy hazudik. De vajon tényleg? És a többiek nem? Ki játszik össze a nővel, esetleg mindenki összejátszik vele, kivéve a két, egymással lassan szövetségre lépő fejvadászt? Ezek a kérdések gyötrik Kurt Russellt és a nézőt, miközben megkezdődik a Tarantinora oly jellemző szófosó-bajnokság, amit természetesen senki más nem nyerhet meg, mint a szokás szerint szerepét kissé túljátszó Sam Jackson, a film felénél elhangzó, minden idők egyik leggusztustalanabb és legrohadékabb Tarantino-sztorijának elmesélésével, amitől garantálom, hogy sokak zsebében ki fog nyílni a bicska.

A karakterek mindeközben folyton-folyvást kóstolgatják egymást, főképpen pedig a történések katalizátoraként funkcionáló, már alapvetően is monoklival érkező, de később is agyba-főbe vert foglyot (más kérdés, hogy az igencsak nagypofájú Daisy erre bizony eléggé rá is szolgál). És igen, azt kell mondjam, ez a film elsődlegesen Jennifer Jason Leigh filmje, akiről eddig is tudtam, hogy remek színésznő, de ahogy itt nyalogatja szája széléről a saját vérét, köpi szét kitört fogait, vagy csábosnak szánt pillantások kíséretében kacsingat utastársaira, az tanítanivaló. És hozzá fűződik az egyik legpoénosabb jelenet is, de ezt nem akarom ellőni.

És igen, a film felétől beérkezik azért egy direktebb krimi-szál, de a lényeg nem ez, és nem is az utolsó harmadtól menetrendszerint és tarantinós brutalitással beinduló mészárszék, amiben annyi vérpatron durran szét, mint a Kill Bill óta sosem, hanem a miliő. Az, ami olyan dermesztő és rideg, mint a Tarantino által is bevallottan példakép John Carpenter A dologjában, meg az a ráérős, karakterközpontú elbeszélés-mód, amit a mester kedvenc rendezője, Sergio Leone alkalmazott művészien, mindenekelőtt pedig az a klausztrofób és autentikus hangulat, amely által szinte mi is ott ülünk a rendkívül részletgazdagon berendezett vadnyugati fogadóban. És igen, ennek szolgálatában áll az is, hogy a nemrégiben felszabadított (csak pár évvel vagyunk a polgárháború után!) feketék megnevezése mindvégig nigger, a nőkkel nagyon nem bánnak kesztyűs kézzel, és a szereplők nagy része halálosan gyűlöli egymást az észak-déli tengely mentén elhelyezkedve.

Az pedig, hogy Tarantinót két akkora zseni segítette filmje elkészítésében, mint Ennio Morricone (állítólag még ősrégen félretett, például a már említett A dologhoz készült zenéit is felhasználta) és Robert Richardson (a mozi mindvégig csodálatosan fényképezett, gondoljunk csak a nyitóképben szereplő, ujjnyi vastag hóréteggel fedett Krisztus-keresztre és a mellette lassan elvágtató lovas-fogatra), szinte már csak hab a tortán. Messze nem Quentin barátunk legjobban sikerült alkotását tisztelhetjük a nyolc hétpróbás gazember történetében, de azóta bizony tutira nem csinált ennél jobbat, mióta vendégként megrendezte azt a jelenetet a Sin Cityben, mikor Clive Owen „beszélget" az autóban az akkor már halott Benicio del Toróval, akinek egy pisztolycső áll ki a fejéből. Ha filmeket is pontoznánk, adnék is rá egy (aljas) nyolcast.