Sorra jelennek meg a zenei témájú könyvek, legyen szó önéletrajzról (szórakoztató formában), vagy külső szemlélő (természetesen általában zenei újságíró ez a harmadik személy) véleménye, kutatómunkája alapján. Válogatni bőven lehet – legalábbis az elmúlt tíz évhez képest szélesebb a választék manapság.
Bevallom, én jobban kedvelem az önéletrajzi könyveket, sokkal életszagúbb, élvezetesebb és olvasmányosabb egy Slash, Ozzy Osbourne vagy Mötley Crüe történet, mint egy szárazabb, szinte csak biográfiai adatokat nyújtó kötet. Ben Myers Muse könyve gyakorlatilag egy túlméretezett zenekartörténet, amit megspékelt néhány albumkritikával, amit jó pár oldalon keresztül elhúzhatott. Hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekelt a Muse története, a könyv első fele tényleg érdekes. És ugyan rajongónak mondom magam, de eddig nem túrtam fel a neten információért, hogy vajh' milyen lehetett ennek a három srácnak a kamaszkora, egészen pontosan honnan jöttek, és mikor, miért alakult meg a zenekar. Illetve inkább úgy fogalmaznék, a zenéjük érdekelt, ám azok, akik írták, nem különösebben.
Ez a könyv tökéletes abban az esetben, ha valaki lusta átböngészni több száz (netalán több ezer) internetes oldalt érdemi infóért, és szeretné röviden, tömören végigkövetni a zenekar pályafutását a középiskolás botladozásoktól kezdve a Wembleyben megrendezett koncertekig.
Megkérdőjelezhető, hogy mi értelme, egy még felszállóágban lévő zenekarról könyvet írni, de erre egészen egyszerű a válasz: a pénz. Nyilván most lehet a Muse-zal kaszálni, hülye lenne nem kihasználni ezt egy bennfentesebb arc, hogy összedobjon kétszáz oldalt, amiből ha levesszük a felesleges rizsát, el lehetne mondani ötven lapon át is. Speciel engem kevéssé kötött le, hogy egy-egy turné milyen állomásokat érintett (nem tökmindegy?), de azt sem érzem fontosnak, hogy más elemzését olvassam az épp megjelenő albumról. Ennek szaklapokban a helye, nem könyvben. A rövid, (legtöbbször két-három mondatos) interjúrészletek sem vágtak a földhöz, igazán izgalmas gondolatot keveset olvastam. De mondom, én tényleg az önéletrajzi ihletésű történeteket kedvelem.
Ha nem bújod a netet nonstop, és érdekel, honnan érkezett ez a három totálisan jellegtelen külsejű srác, és milyen hatások érték őket indulásuk óta 2007-ig, valamint szeretnéd megfejteni (bár úgysem fogod), vajon miért pont ők azok, akiket a vállára emeltek a rajongók majd a szakma, nyugodtan olvasd el a könyvet. A korai időszak tényleg érdekes, és legalább az is kiderül, hogy bizony ők is ráültek a rákenról hullámvasútra, pedig belőlük nehezen nézném ki (tudjátok, grouppie-k, drogok, bár inkább csak a varázsgomba, mint bármi szintetikus, vagy legalábbis azt nem vallják be), és talán máris érthetőbb, miért ennyire furcsa a zenéjük. A könyv második fele nyögvenyelős, sokszor az érdekesebb témákat intézi el a szerző két mondatban, ami meg teljesen lényegtelen, azt sorolja hosszan – hja, hát a tényeket mindig könnyebb összeszedni.
A kiadás sok képet nem tartalmaz, az is a 2007-es budapesti koncertről való, fekete-fehérben. Sok értelmét nem látom a helyenként szinte bélyeg méretű fotóknak (eleve egy kis formátumú lapra három pici, szinte kivehetetlen képet bezsúfolni semmi értelme), a borító meg borzasztó, ennyire rossz fotót címlapra tenni könyvkiadási öngyilkosság.
Az, hogy ez a könyv nem izgalmas, kizárólag a szerző sara (bár néhány ordító helyesírási hiba is benne maradt a kötetben, de ez más kérdés). Ha majd szépen megöregszik a zenekar és szeretnének elmélázni az életükön, talán izgalmasabb történetet is el lehet róluk olvasni. Ebben egészen biztos vagyok. Abban viszont már nem, hogy azt papíron fogjuk látni.
