Shock!

Szokás mondani, hogy a basszusgitárosok már akkor betartották a szociális távolságtartás szabályait, amikor azok még korántsem számítottak annyira bevettnek, mint (sajnos) manapság. A klasszikus felfogás szerint a ritmusszekcióból a dobos a zenészek legjobb barátja, a basszusgitárosokról pedig zömmel még ennél is kevesebbet tudni, ott élnek ők, ahová nem ér el a fejlámpák fénye. Ha viszont a fenti főszabály alóli legegyértelműbb, legmarkánsabb kivételeket vesszük sorba, a Red Hot Chili Peppers bőgőse, Flea neve egészen biztosan az elsők között kerül elő. Ezzel kapcsolatban elegendő annyit látnunk, hogy emberünk egy olyan bandában alakítja az egyik frontembert, ahol ez a poszt egy bizonyos Anthony Kiedis számára van kiosztva, nála karakteresebb arcot pedig nemigen ismer ez a színtér. És akkor még nem is beszéltünk arról a páratlanul intenzív, döbbenetesen egyedi technikáról, amellyel Flea a hangszeréhez közelít. Kedvező előjelekből tehát nem volt hiány, amikor bizonyossággá vált, hogy Michael Peter Balzary évek óta ígérgetett önéletrajza végre megérkezik a hazai könyvesboltokba is.

A poént rögtön le is lövöm: korántsem lesz akkora össznépi közönségkedvenc ez a könyv, mint amire azt az RHCP, illetve Flea neve predesztinálta. Ezzel azonban nem az írás minőségéről mondok véleményt, arról van szó inkább, hogy a főhős jó szokása szerint ehhez a munkához is egy egészen különlegesnek mondható megközelítés jegyében fogott hozzá. Mi sem jelzi ezt jobban annál, hogy a Chili neve ugyan (természetesen) ott virít a borítón, maga a könyv a Leghírhedtebb Sztorit szinte teljes egészében zárójelbe teszi, és ezt úgy képzeld el, hogy némi anekdotázás és egy sajnálatos búcsú kivételével itt bizony egy szó sem esik arról a zenekarról, amellyel a magyar felmenőkkel is büszkélkedő színész/trombitás/basszusgitáros 80 milliónál is több hanghordozót értékesített. Ellenben függetlenül attól, hogy történetesen a banda rajongója vagy-e, esetleg csak a zenészbiográfiák imádata hozott ide, így is teljes értékű történet, sőt, igazából csak jót tesz a kötetnek, hogy nem habosította fel a dolláresős éra elbeszélése. Ez itt Flea felnőtté válásának meséje, személyesen az elkövető tálalásában.

A sztori főszereplője egy roppantmód esendő, sokszorosan diszfunkcionális családi háttérrel megvert, tőrőlmetszett antihős, aki a kezdetektől fogva bámulatos, már-már indokolatlan, szinte komikus mértékű szenvedéllyel viseltetik a zenélés iránt. És miközben eljut Ausztráliából – New York közbeiktatásával – a '70-es évek Los Angelesébe, a családi zűrök, a drogos zűrök és persze a konstans megélhetési zűrök ellenére valahogy mégis elkerüli a nagy zuhanás, és csakazértis kihozza magából a maximumot, ami végül a Red Hot Chili Peppers képében ölt majd testet. Mindennek egy olyan korszak adja a hátterét, amikor a virágba borult kaliforniai klubélet bődületes megtermékenyítő erejével csapra veri a zenészelméket, és olykor Slashek néznek be (szó szerint) az ablakon. Utóbbi önéletrajzával – már csak a zenén kívül mindent felülíró önpusztító hajlam okán is – megvannak a természetes kapcsolódási pontok, de ahogy említettem, ez itt mégsem ugyanaz a mese. A kulcsszó ugyanis nem a szex, nem a drogok, de még csak nem is a rock'n'roll, a kötetben legtöbbször (állítólag több mint kétszáz alkalommal) elhangzó szó a szeretet.

Egyértelműen kitűnik a sorok közül, hogy a mából visszanéző mesélő élete minimum sokszorosan a feje tetejére állt az itt megörökített évek óta, és ennek okán Flea nagyon igyekszik a tanulságot és a kapcsolódó példabeszédet is beleszőni a mondandójába, mindeközben viszont már-már zavarba ejtően kitárulkozó, őszinte is a könyv. És nem tagadom, menet közben az is eszembe jutott, hogy ezek az elképesztően intenzív évek és az ötcsillagos hotelek világa (amelyekben ez az írás is megszületett) közötti kontraszt letagadhatatlanul ott virít a banda akkori és mostani stúdióprodukciójában is... Szerencsére a mai Flea azért nem áll olyan távol egykori önmagától, mint a The Getaway a Blood Sugar Sex Magiktől. Nyilvánvaló, hogy egyfajta terápia is volt az írás a főszereplő számára, az önmarcangoló, analizáló megközelítés azonban az átlagolvasó számára is bőven rejt izgalmakat. A fordító Pritz Péter bizonyára nagyon megszenvedett vele, a végeredmény azonban azt igazolja, hogy megtérült a nagy munka, és sikerült túllépni általa a rock-/zenészkliséken. Az LSD gyerekeknek nem lesz a tömegek kedvence, de tény, hogy amit adni akar, azt nagyon adja.