Shock!

Amolyan próba-szerencse alapon ugrottam le a hajóra ezen a szép szerdai napon, puszta kíváncsiság által vezérelve, hogy mire is képes manapság két olyan előadó, akikkel kapcsolatban az utóbbi években elvesztettem a fonalat. Mit mutat majd a Tribulationből való távozását követően önmegvalósító üzemmódba kapcsolt Jonathan Hultén, illetve tudunk-e még kapcsolódni egymáshoz a Spine című új lemezével a gótikus/folk pop/rock felé kanyarodó Myrkurral? Ideálisnak tűnt a párosítás, hiszen önmagában valószínűleg egyik előadó sem jelentett volna kellő vonzerőt a randevúhoz, de így együtt már mindenképpen benne volt az estében legalábbis egy nem mindennapi élmény ígérete. Aztán, hogy ez jól vagy rosszul fog elsülni, azt a főhősökre bíztam.

Jonathan Hultén aránylag korán kezdett, nem is játszott túl sokat, de a közönség máris szép számban összegyűlt, amilyen különleges jómadárról van szó. Belefutottam néhány aktuális koncertfelvételbe a neten, így nem ért teljes meglepetésként emberünk elképesztő megjelenése, de az ilyesmire igaz leginkább: élőben kell látnod, hogy teljesen elhidd. Az eleve (mű) szobanövényekkel kidekorált színpadon Hultén egy Bene Gesserit-boszorkány és egy csipkebokor szentségtelen egyesüléseként materializálódott, szinte konkrétan a semmiből érkezve, szép csendben elővette a tokjából elektro-akusztikus gitárját, egy laptopról elindította saját magát, és hozzáfogott az előadáshoz. Cseppet sem volt eszelősen elvont, netán túlbonyolított abból, amit hallhattunk, mégis kellett pár perc ahhoz, hogy mi is megérkezzünk oda, ahol Hultén járt.

Roppant nehéz az efféle muzsikákról beszélni, főleg olyasvalakinek, mint én, aki nem kel és fekszik az ilyesmivel, de annyi biztos, hogy bár főleg az első teljes szólólemez (Chants From Another Place) került terítékre, a maga módján kimondottan változatos volt a műsor. Megfért benne a folk, a gótika, olykor a blues/country vonal vált hangsúlyosabbá, igazából nem is szeretném szétszálazni azt az előadást, ami mindenekelőtt atmoszférájában volt kiemelkedő. Velem legalábbis Hultén sikerrel hitette el, hogy tényleg valami nem evilági helyről szól hozzánk. Eleve az „énekhangja" se nem férfié, se nem nőé, az egész jelenség inkább volt levegőben úszó füst és visszhang, mint bármi más. Talán közelebb kerülhettünk volna a pőre valósághoz, ha nem saját gépi önmagával kell duetteznie, de ez így, ebben az alig több mint fél órában valami apró varázslat volt.

Nem volt sok teendőjük a technikusoknak a terep előkészítéséhez Myrkur és csapata számára, a művirágok maradtak, a hangszerekről lekerültek a vásznak, és készen is állt a színpad. Furcsa kis csapat kíséri Amalie Bruun művésznőt ezen a turnén, a masszív kíséretért felelős dobosból (aki valószínűleg Jaime Díaz Otero Núñez volt) nagyjából semmit sem láttam, de amit hallottam, az a stíluskavalkád minden pontján kellemesen rendben volt. Andreas Lynge gitáros régi harcostárs, a mélyen az arcba húzott baseballsapka aligha segíti persze a skandináv vitéz szerepének felvételét, de ő sem az a típus, aki a reflektorfénybe tolakodna. Voltak ott éppen elegen, egészen pontosan a két hölgy, Amalie/Myrkur és a Spine album kórusaiba is besegítő, itt is lelkesen vokálozó Maja Højvang Schønning, utóbbi basszusgitáron és szintin is besegített, amire szükség is volt.

Sokat emelt a dolgon, hogy a koncert még az A38-hoz képest is egészen gyönyörűen szólt, a finom akusztikus megoldások éppúgy nagyszerűen éltek, mint a zúzdák, hiszen mindkettőre akadt példa. Myrkur nem hozott eget verően mást, mint hét éve, amikor ugyanitt összefutottunk, ami a Spine hallatán megnyugtatónak is mondható, a hangja továbbra is szép tisztán cseng, és gond nélkül hozza a szőke skandináv virágszál szerepét, talán ezúttal valamivel kevesebb tetszelgős pózzal. Ő is beállt a szinti mögé vagy gitárt akasztott a nyakába, ha arra volt szükség, így még inkább látszott, hogy nem csupán az arcát adja ehhez a történethez, de a zene is hangsúlyosan hozzá kötődik. Amikor pedig Hultén is beszállt a skót ballada, a House Carpenter előadása ürügyén, úgy éreztem, meg is kaptam azt, amiért érkeztem.

A koncert felében a Spine dalai szóltak, a múltból egyedül a Mareridt kapott még extra figyelmet, a többi lemez megidézése jelzésértékű volt. Ennek alapján azt gondolom, egyre kevésbé fog az utunk találkozni a jövőben Myrkurral, ez azonban a láthatóan szép számú és roppant lelkes tábort érthetően nem zavarja majd különösebben. Hulténnel viszont még csak az út elején járunk, amiből még bármi is kisülhet, jó lenne akár még a Fekete Zajon megnézni, az lehet az ő valódi közege. Összességében elégedetten távoztam, de ami a legfontosabb, hogy csalódás biztosan nem ért. Nem teljesen világos, hogy hol is jártam, de kellemes kirándulás volt.

Fotó: Uzseka Norbert