Shock!

1961-ben egy tizenöt éves srácot – megelégelve állandó balhéit - kivágnak a középiskolából, majd nem sokkal később kilenc hónapot kap egy fiatalkorúak számára fenntartott büntetés-végrehajtási intézetben. Bűnlajstromán kisebb-nagyobb kihágások, lopások, garázdaság ugyanúgy szerepel, mint például közszeméremsértés, mindezt azzal tetézve, hogy a kölyök kinézete cseppet sem átlagos: csapzott haja ellepi a fülét, ráadásul fülbevalói is vannak! Ne feledjük, '61-et írunk, még sokkal inkább Frank Sinatra, Elvis Presley, vagy épp Johnny Cash a király, mint mondjuk a Beatles, akiket ekkoriban még Hamburg kikötői kocsmáinak közönségén kívül nem sokan ismernek, és az ilyen renitens kinézetű egyéneket egyébként sem igazán szeretik a rendes, istenfélő állampolgárok. Hősünk a kóterben töltött kilenc hónap elteltével – jobb híján – jelentkezik a seregbe, de ott sem kérnek belőle, a beadvány elutasításának indokaként „közösségbe való beilleszkedési képtelenség" szerepel. Mindenki egyetért abban, hogy ennek a gyereknek semmi, de semmi jövője.

Majd fél évszázaddal később, 2008 októberében felavatnak egy bronzszobrot a nyugat-ausztráliai Fremantle kikötőjében. A szobor egy Marshall-ládán álldogáló, farmermellényes énekest ábrázol, a felirat szerint „minden idők legnagyobb rock'n'roll frontemberét". És hogy mi a közös ebben a két emberben? Az, hogy a kettő egy! Bon Scott, az AC/DC legendás énekese, a csorbafogú, gúnyos vigyorú fickó, aki hol félmeztelenül, hol szakadt farmermellényben áll a színpadon, nyakában általában egy iskolásnak öltözött, mániákus gitárossal. Aki a legkevésbé sem volt jóképűnek mondható, mégis bomlottak utána a nők. Mert ő maga volt a két lábon járó rock and roll, aki – a Pokolgép szavaival élve – kő lesz a fémzene templomában, nem felejtjük soha. Február 19-én harmincöt éve, hogy elment viszkizni az ördöggel. A következő írásban rá emlékezünk, leginkább életének kevésbé ismert részleteire fókuszálva.

Ronald Belford Scott 1946. július 9-én született a skóciai Forfarban, a szülők második gyermekeként. (A sors keze #1: Forfar abban a skót járásban fekszik, amely Angus névre hallgat!) Bont még két fiú- és egy lánygyermek követi majd, de a Scott família ezt már nem a brit szigeteken várja meg, 1952-ben kivándorolnak az igencsak siralmas állapotban tengődő világháború utáni Skóciából az ígéret földjeként hívogató Ausztráliába, Melbourne-be. Az '56-os év aztán már jó néhány kilométerrel nyugatabbra, Fremantle-ben találja Scottékat, ahol Ronald az elkövetkező években igazi problémás gyerekké növi ki magát. Nagyhangú, excentrikus, folyamatosan verekszik, azonban barátaiért tűzön-vízen átkel, a lányoknál pedig egészen finom húrok megpendítésére is képes. Ekkoriban kerül közelebbi ismeretségbe élete két legnagyobb szerelmével: a zenével és az alkohollal is, és ez a két dolog élete hátralévő két évtizedében már nem is nagyon fogja elereszteni.

A Scott család híven ápolja a skót hagyományokat, így aztán nem is meglepő, hogy Bonnie egy skótdudás bandában dobol, egészen figyelemreméltó tehetséggel, díjak egész sorát elnyerve, emellett magán a skótdudán is könnyedén játszik, és bőszen ismerkedik a gitárral és a basszusgitárral is, bár mindez nem érdekli igazán. Ő énekes akar lenni, rock and roll sztár, mint legnagyobb idolja, Little Richard, akinek nem is a hangja fogja meg igazán, hanem az az akkoriban senki mástól nem látható őrületes energia, amit felszabadít a színpadon. Bon rögvest el is határozza, hogy ő is ilyen lesz. Csak hát közbejön az a bevezetőben már említett kis gikszer, ami egy időre kivonja őt a forgalomból. Minden bizonnyal nem különösebben lehet könnyű egy sittet megjárt tinédzser élete, és Ronaldot sem öleli keblére szerető családja, így aztán eljött az idő saját lábra állni. Postás, pincér, bártender, teherautósofőr, gépkocsikísérő – bármilyen melót elvállal, csak közben legyen elég ideje arra, amit igazán szeretne: zenélni (és persze inni).

Így hát nem lehet tovább halogatni a zenekar-alapítást, első bandája, a '64-ben létre hívott The Spektors még nem igazán mutat karcos rock and roller képet, igaz, Scott itt még inkább dobos, mint dalos pacsirta, viszont két évvel később a The Valentines soraiba már társénekesként érkezik. Az elődjénél semmivel sem rockosabb hangvételű banda négy kislemezt is készít (persze csak Ausztráliának), viszont igazi ismertségét energikus koncertjeinek köszönheti, különösen pedig annak a szexuálisan túlfűtött, örökmozgó szeszkazánnak, aki mindinkább kitúrja Vince Lovegrove-ot, a másik énekest. Talán éppen ez vezet a '70-ben bekövetkező oszoljhoz is, Scott viszont szarik bele, ő még előtte szoros barátságot köt egy George Young nevű mélynövésű fickóval, aki hozzá hasonlóan skót emigránsok gyermeke, majdnem annyit tud vedelni, mint ő, és a felkapott The Easybeats tagjaként mindig egy csomó csaj lebzsel körülötte. A mindinkább produceri és menedzseri feladatok iránt érdeklődő George is elraktározza magában a diliből gyakorta skót szoknyát viselő balhémágnes nevét, hátha jó lesz még valahová.

1970-re Scott végleg felhagy a dobolással, és a leginkább progresszív rock feldolgozásokban utazó, majd éppen Bon hatására mindinkább a nyers rock 'n' roll/boogie felé elmozduló Fraternityben már kizárólag az énekléssel foglalkozik (pontosabban időnként azért furulyán is játszik!), a változás amúgy a mind sikeresebb banda két lemezén (1970 – Livestock, 1971 – Flaming Galah) is jól hallható. Scottot azonban a vidéki élet nem elégíti ki (a Fraternity tagsága, amolyan félhippi jelleggel együtt élt egy isten háta mögötti farmon), ő igazi sztár akar lenni, ezért rábírja a többieket, hogy ugorjanak át az angol fővárosba, ami akkoriban a rockzene Mekkájának számított. (A sors keze #2: Bon a londoni koncertek alatt igen jól kijön a hozzá hasonlóan életvidám Geordie-énekessel, egy bizonyos Brian Johnsonnal. Igen, ez az a Brian Johnson!) Az angol kaland azonban sajnálatos módon nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, visszatérnek hát Ausztráliába, ráadásul a bandán belül is mindinkább kiéleződnek az ellentétek a követendő zenei irány tekintetében. És hát az sem segít túlzottan a dolgon, hogy a mindinkább ön- és közveszélyessé váló Bon már ekkor megkísérti a sorsot: 1974. május 3-án éjjel 11-kor egy zenekari vitát követően, seggrészegen egy autó kerekei alá kerül Suzuki 550-esével. Az eredmény: három nap kóma, majd' egy hónap kórházi kezelés, és kikerülés a Fraternityből.

Mikor minden összeomlani látszik, felbukkan a rég látott haver, George Young, aki éppen két ifjabb fivére, Angus és Malcolm nemrég indult bandájához, egy bizonyos AC/DC-hez keres új énekesnek egy kissé már ismertebb nevet. Bon pedig épp kapóra jön, bár az énekes hírhedten nehéz természete miatt azért a producer eléggé fázik is a dologtól. Végül azért csak tesz egy próbát, és összehoz egy találkát a felek között, mégpedig épp egy AC/DC koncerten, ahol Bon éppen azt érezte leáramlani a színpadról, amit mindig is szeretett volna: rock 'n' rollt, a maga nyers, őserejű formájában. Rögtön csatlakozni akart az általa azért túl fiatalnak tartott tinédzserekhez, és az sem nagyon zavarta, hogy szerintük pedig ő volt már túl öreg a rockhoz. Régi jó cimborája, Bruce Howe házában gyorsan összedobott egy hányaveti próbatermet, és rábírta a srácokat egy közös jammelésre. A Young tesók kizárólag George bátyjuk miatt álltak kötélnek, azonban igen hamar úgy maradtak. Bon ugyanis igazán kitett magáért, hihetetlen elánnal improvizált ráspolyos hangján, a kiállása pedig már ekkor rocksztárokat idézett. Hajnalra megvolt az AC/DC új énekese és Bon új bandája.

A többi pedig már történelem – általunk is gazdagon dokumentálva –, így ugorjunk is egy jó nagyot, egészen 1980. február 19-ig, amikor is az igazán nagy sztárok közé vezető ajtó küszöbén toporgó AC/DC éppen Londonban koncertezik. Az eddigre már masszív alkoholista Bon ezen a kimondottan fagyos éjjelen is vedelni megy cimborái, az UFO-s Pete Way, valamint a jobbára ismeretlen (más források szerint drogdílerként is funkcionáló, zenész) Alistair Kinnear társaságában. A Music Machine klubban magába döntött embertelen mennyiségű szesz – visszaemlékezések szerint legalább nyolc dupla whiskeyt csurgatott le a torkán – következtében már az autóban elaludt (lényegében elájult). Kinnear még hazafuvarozta őt a dél-londoni Overhill Road 67 alá, a házba becipelni azonban már nem volt ereje, így otthagyta a majd' mínusz tíz fokban álldogáló Renault 5 hátsó ülésén. Kinnear cirka tizenöt órával később néz majd csak rá a kocsira, ahol már csak egy hullát talál. A hivatalos jelentés szerint Scott „véletlen balesetből eredő" halálát – Hendrixéhez hasonlóan – fulladás okozta, de nyilván nem segített a rettentő hideg és az sem, hogy Bon Scott asztmával is küzdött. És persze ott volt még az akut alkohol-mérgezés is.

Elhunytát követően azonnal megindult a konspirációs elméletek gyártása: ki volt a rejtélyes Kinnear, akinek ráadásul a rendőri jelentésben több helyen is elírták a nevét? Mibe halt bele egyáltalán Bon? Élt-e kemény drogokkal? Tényleg véletlen egybeesés, hogy az ultraproblémás frontember éppen a hatalmas lehetőség kapujában veszti életét, amikor a banda már el is kezdte írni a mindent elsöprő sikernek ígérkező új lemezt? Beszéltek és beszélnek még ismeretlen alakok által kipucolt lakásról, eltűnt személyes holmikról (mindenekelőtt arról a jegyzetfüzetről, amelybe az énekes a Let There Be Rock nagylemez óta folyamatosan gyűjtögette szövegötleteit), megfélemlített barátnőkről, összevert ivócimborákról. De ez már mind a fantázia világa.

Hiszen az igazság minden bizonnyal nem több, mint hogy Scott mindig is kísértette a sorsot, klisésen szólva tényleg minden napját úgy élte, mintha az lett volna az utolsó. De ez istenigazából hozzá is tartozott lényegi részéhez, és talán éppen ezért is lehetett az, amit a szobor felirata is állít. Minden idők (egyik) legnagyobb rock'n'roll frontembere. Akinek igyunk egy scotchot az emlékére!