Shock!

1. Magától értetődő, hiszen mindenki úgy érzi önmagáról, hogy szuper, tökéletes és felülmúlhatatlan (pedig dehogy)
2. Nyalizik, hiszen más mindig béna, tökéletlen és nem ért ahhoz, amit csinál (pedig könnyen lehet, hogy igen)

Ugyanígy, ha bárki kritizálni mer (és álljunk itt meg egy szóra, hiszen ez a kifejezés a hétköznapi nyelvhasználatban ROSSZ észrevételeket jelent, pedig valójában a kritika a Tolnai Nagylexikon definíciója szerint: "Kritika magyar néven bírálat, valamely művészi alkotás (könyv, festmény, szobor, zenemű) tulajdonságainak, kiválóságainak és hibáinak megállapítása.”) akkor aljas csótány, csúf bunkó, gonosz, aljas mocsokállat, aki egyrészt:

1. Tuti nem ért hozzá, amit mond, hiszen mi szuperek, tökéletesek és zseniálisak vagyunk, ő pedig botfülű, retardált és popsifejű (csak az lehet, ha nem vette észre, mi milyen zsenik vagyunk, amit mi hiszünk magunkról)
2. Biztos direkt kötözködik, mert bármilyen érdeke fűződik hozzá: sógora, haverja, barátja valamelyik olyan bandának, művésznek, pártnak vagy focicsapatnak stb... amelyiknek mi nem (csak ez lehet, hiszen mi zsenik vagyunk)
3. Ha az ellenfelünket vagy nem kedvelt versenytárunkat érik a rossz észrevételek, akkor a kritikus: “végre megmondta nekik valaki, hogy bénák és seggfejek, amit én már régóta tudtam”

Remélem ezeket a sorokat olvasva most sokan magukra ismernek... Azt remélni sem merem, hogy mind elgondolkodnának ezen, sőt biztosan vannak, akik már fogalmazzák a számomra írandó anyázó levelet. Előre szólok: olvasás nélkül fogom kitörölni az ilyesmit!

Akkor most hadd meséljek két rövid történetet, amíg mindenki megnyugszik...

Emlékszem, egyszer a 90-es években részt vettem egy amatőr zenei versenyen, a zsűri tagjaként. Számítógépes zenéket hoztak a lelkes fiatalok, mintegy 40-en, így előzsűrizést folytattunk. Én minden egyes nótánál jegyzeteltem, általában elitélő szavakkal, hiszen az indulók nagyon nagy százaléka csak monoton dobalapot volt képes írni, azt sem túl jól. Odajött hozzám az egyik induló, hogy mondjam már meg neki, mi a véleményem a zenéjéről. Mivel fogalmam nem volt róla, ki ő, megkérdeztem, melyik zene volt az övé. Kiderült, hogy a 15-ös. Elővettem a papíromat, amelyen mielőtt diplomatikusan próbáltam volna elmondani, milyen volt a “szerzeménye”, megakadta a szeme a megjegyzésemen: “kurva szar, az ellenségemnek sem mutogatnám” minősítés szerepelt 15-ös szám mellett. A srác azonnal kikelt magából, hogy hogy képzelem, amikor az anyukájának meg a barátnőjének nagyon tetszett és én egy utolsó seggfej vagyok, aki nem ért hozzá és egyébként is voltak nála sokkal rosszabbak... Hiába próbáltam mutogatni neki olyan megjegyzéseket, hogy “Ezzel végeznék ki halálraítélteket”, vagy “humanitárius okokból még halálraítélteket sem végeznék ki vele”, esetleg “az azonnali hánytató”, netán “Ettől fog kipusztulni az emberiség” stb... Ő csak azt hajtogatta, hogy én egy bunkó vagyok, és az, amit ő csinál az jó, mert a barátnőjének meg a haverjainak tetszett. Az persze nem hatotta meg, hogy több ilyen zenei versenyt megnyertem annak idején, amelynek mind máig nyoma van az interneten, és talán egy picit értek hozzá. Úgy látszik a haverok, a barátnő és anyuka nagyobb szakértő. Egy szempontból biztosan: őket ismeri, és bennük megbízik. Csak a bizalom nem egyenlő az izéssel, a hallással, és a kritikai képességekkel: sőt nem feltétlenül elfogulatlan.

Másik ilyen érdekesség sok éves, nem zenei újságírói pályám során ért: egy konkurens magazin, amely ugyanazokat a termékeket tesztelte, amelyeket mi, rendszeresen sokkal nagyobb osztályzatokat, jobb értékeléseket adott rájuk. Ha szerintünk az adott cucc 3-as volt, szerintük 4-5. Ha szerintünk 4, akkor szerintük 5. Az olvasókat érthetően zavarta a dolog, hiszen általában az adott témakörben tevékenykedő újságok között nagy az átolvasás: az olvasók kíváncsiak minden elérhető véleményre. Ekkor vettünk észre egy érdekes dolgot, ugyanis a konkurens lap egyben egy bolthálózat kiadványa is volt és azokat a termékeket, amelyeket ők rendszeresen felülértékeltek, azokat a bolthálózatban árusították is, szemben velünk, akik totál függetlenek voltunk és vagyunk is mind a mai napig. Így bár bizonyítani sosem tudtuk, de különösebb kockázat nélkül bátran feltételezhettük, hogy elfogultak, hiszen ez náluk zsebbevágó dolog. Hogy tisztességes-e vagy sem, az egy más kérdés, és nem ide tartozik ennek megítélése: ez az Ő véleményük volt. Azért azt még megemlíteném, hogy az a magazin egyre csökkenő olvasottsága miatt már megszűnt, ahol én dolgozom, az pedig még létezik és virágzik... Érdekes nem?

A két történet után: amelyből mindenki vonja le a megfelelő tanulságot, már csak néhány kérdés maradt meg bennem, amelyekre nem tudom a választ:

1. Miért van az, hogy valaki ahelyett, hogy a független megítélés (direkt ezt a szót használom a rossz szájízű kritika helyett) alapján elgondolkodna a kritikus szavain, levonná a következtetéseket, és magába temetkezve próbálna javítani egyszerűen nekiáll anyázó levelet írni? Elárulok egy titkot: anyázó levél írásától senki zenéje nem lesz jobb, a technikája nem csiszolódik, sőt a stúdiófelvétel, a dalszövegek vagy a témák sem javulnak meg. Végső esetben a hamis énekes egy anyázó levél megírásától is hamis énekes marad. De úgy még bunkó is legalább.
2. Miért van az, hogy zenészek nem hallanak? Pedig ez alapvető dolog lenne: ugyanis ha valami hamis azt meg kell hallani már azelőtt, hogy a dalunkat, lemezünket elküldjük, hogy valaki írjon róla kritikát. Ha ezt valaki nem hallja meg, sürgősen módosítson pályát, vagy menjen el fülészhez: akkor komoly bajok vannak vele.
3. Hova tűnt a ZENE iránti alázat? Miért nem törekszenek a zenészek tökéletességre, miért nem gyakorolnak éjjel-nappal, miért nem hallgatnak mások véleményére, miért nem tudják, KINEK a véleményére érdemes hallgatni? Mert őszintén: 100 ember egy salgótarjáni, nyíregyházi, zalaegerszegi klubban néhány sör után bármit jónak talál...
4. Hova tűnt a józan, paraszti ész, amelyik rájön, hogy a kritikus jót akar: tanácsaival és észrevételeivel a produkció gyenge pontjaira mutat rá, amelyeket kijavítva SOKKAL JOBB lemezeket és dalszövegeket lehetne írni, jobban oda lehetne figyelni a stúdiómunkára stb...
5. Miért nem igényesek a magyar zenekarok? Valamelyik nap egy ismert magyar banda rajongója küldözgetett nekem mp3-akat a társaság új lemezéről, hogy ez milyen jó: én cserébe a Primal Fear új lemezéről küldtem vissza egy átlagos nótát, hogy “Íme, nem mondok semmit a magyar bandáról, csak hallgasd meg a különbséget”. S lőn meglepetés, az átlagos nyugati metálbanda tisztán, pontosan szólt, korrekt stúdiómunkával, a magyar banda pedig a sokadik lemez után is kásásan, hamiskásan...
6. Miért nem tűnt még fel senkinek, hogy magyar rockzenekarok véletlenül sem lettek világhírűek? Ez alól egy-egy adott stílusban vannak ritka kivételek, mert mondjuk a Nemesis-t (illetve ma már Age Of Nemesis) minden prog rock rajongó ismeri: no de nézzük csak meg mennyit tanultak az adott zenekar tagjai? Milyen zenészek?...

Megválaszolatlan kérdések: s megértem, egy új banda minél hamarabb lemezt akar, híres akar lenni: de hozzátenném, hogy 100 ember előtt játszani egy szegedi klubban nem jelenti azt, hogy híres valaki, sőt, ha beteszik valakinek egy nótáját egy wurlitzerbe Visegrádon az sem: ez csak azt jelenti, hogy vannak, akiknek tetszik a banda zenéje. És ettől nem kell hanyatt esni: arra kell törekedni, hogy minél több embernek tetsszen az a zene. De az a zenész, aki nem milliókhoz, hanem csak százakhoz akar eljutni, bele se kezdjen: aki kispályásan gondolkodik, az is marad mindörökre... Lehet, hogy ez fáj, de akkor is így van. Oké oké, tudom, hogy valahol el kell kezdeni, de ebben az országban minden banda csak elkezdeni tud: abban nagyon jók vagyunk. Tovább is kellene lépni.

Valamelyik nap megkeresett egy fiatal srác, hogy mivel hallotta, hogy dobolok, ajánljak neki egy jó dobszerkót. Megkérdeztem, mennyire tud: mesélte, hogy a haverja kapott egy basszusgitárt és eldöntötték, hogy bandát csinálnak: a haverja basszerozik, ő meg majd dobol, az nem lehet olyan bonyolult. Én pedig halkan sikítoztam, mert ezeknek nemsokára lemezük lesz, amit elküldenek a Shock!-nak, amelyre a Shock leírja, hogy rémes és hamis, erre ők küldenek majd egy anyázó levelet, hogy a Shock! nem ért hozzá és egyébként is az ő k***a nénikéjüket. Az pedig, hogy ma már mindenkinek lemeze lehet ne jelentse azt, hogy kell is: ne adjunk ki gagyit a kezünkből csak azért, mert ki lehet adni.

S még egy adalék: annak idején a Megasztár első sorozatában volt egy énekesnő, aki rendszeresen hamisan énekelt: a zsűri észre is vette, meg is jegyezte. Azonban a rajongók az egyik fórumon, ahol szóvá mertem tenni, hogy a drága, aranyos leányzó bizony hamis, közölték, hogy én nem értek hozzá, mert csak alternatív... Én nagyon sajnálom, hogy a magyar rockban ennyi alternatív énekes és bandatag van: inkább legyenek nem alternatívok... Oké?

Nekem pedig csak egy szép hosszú nyílt levelem maradhat ide a vége felé:

Kedves, tisztelt, aranyos zenekari tagok! Anyázás, összeesküvés-elméletek gyártása helyett inkább rengeteget kéne gyakorolni, maximalista módon addig, ameddig nem közelítetek a tökéleteshez, akkor pedig azért, hogy le is hagyjátok. A stúdióban a kevés pénz dacára FÜLELNI kell, hogy szól az anyag, ha rosszul, akkor szánni kell rá még zsetont, hogy jó legyen, aki pedig nem hallja meg, az menjen inkább péknek: ott nem kell hallás. S hiába a technológia, amely bizonyos hamisságokat korrigál az énekes hangjában, inkább járjon tanárhoz, és a technikáján korrigáljon, hogy ne legyen hamis egyáltalán. Aki pedig nem szeret gyakorolni annak jusson eszébe a kiváló labdarúgó Ronaldinho esete, aki egy edzést sem hagy ki csak azért, mert “ezt már tudja”. S Tudom, hogy a rokonok, a barátok véleménye szent, de az esetek nagyobb részében az ő véleményük elfogult és hozzá nem értő. Emellett igaz, hogy jó dolog a rajongás fényében fürdeni, de egy rajongó is elfogult. Érdemes tehát a FÜGGETLEN kritikára (gy.k. Egy művészeti alkotás tulajdonságainak, kiválóságainak és hibáinak megállapítása.) odafigyelni: olyanra, akinek SEMMI érdeke nem fűződik egy adott hangzóanyaghoz és csak az emberi segíteni vágyás szándéka dolgozik benne. Anyázó válaszok helyett pedig inkább gyakoroljatok még egy órát, attól csak jobb zenészek lesztek és talán a következő lemez, demó stb... jobban sikerül majd.

Mi itt a Shock!nál azon reménykedünk, hogy egyszer lesznek majd világhírű magyar bandák: de ahhoz zenélni kell, nem anyázó leveleket írni... Én tiszta szívemből reménykedem. S most már ideje elolvasni azt a kritikát és elgondolkodni a segítő szándékon. Ugye menni fog? Aki pedig fél attól, hogy rossz kritikát kap, az inkább gyakoroljon még: vagy menjen el péknek. Ugyanis kenyér mindig kelleni fog. Bár azt is jól kell megcsinálni, hogy fogyasztható legyen...