Shock!

Általában ritkán szólalok meg ezeken a hasábokon (akkor is minek – így sóhajthatnak fel ellendrukkereim), ámde most megint itt a pillanat, hogy megismertesselek titeket néhány olyan fiatalemberrel, akikről talán soha nem hallanátok, ha én nem lennék fanatikus gyűjtő és nem ismertem volna meg őket magam is.

Dél-Amerika felé vesszük az irányt, de nem a rockzenéjéről ismertebb Argentína vagy Brazília felé, hanem Chilébe. Igen, amely országról sokan azt tudják maximum, hogy egy bányákban használatos eszközhöz hasonlít a neve. Egyébként csodás ország, a szubkontinens dél-nyugati részén helyezkedik el, hosszú és keskeny – gyilkos tengerpartjairól, az Atacama sivatagról és az Andok hófödte csúcsairól híres. S most már még egy dologról – ott van ez a Delta nevű zenekar. De hiszen ezek gyerekek! - kiáltott fel Faffy, amint először meglátta a Delta legénységét egy klipben. Nem, nem gyerekek, csak a chilei lakosok nagyon nagy része a helyi őslakos indiánok leszármazottja, ezért első látásra olyan „gyerekes" kinézetű a társaság. De amikor megszólal a ZENE... Azért nevezzük nevükön a zenészeket gyorsan: Felipe del Valle: ének, Nicolás Quinteros: Billentyűsök, Santiago Kegevic: basszus, Andrés Rojas: Dob, Benjamín Lechuga: Gitár. (érdekesség, a Lechuga szó magyarul fejeskáposztát jelent). A Black and Cold a társaság második lemeze, de mivel az első magánkiadásban jelent meg, így hozzájutni szinte lehetetlen (Crashbreaker a címe egyébként)

Mielőtt mélyebb elemzésekbe merülnék, a stílus neoklasszikus progresszív power metal... igen, s mindezt Chilében nyomják. Ahogy a lemez elindul máris az arcunkba robbannak a Time Requiemes, Richard Anderssonos hatások, Nicolas Quinteros igazán remek munkát végez az egész lemezen. S aztán a Symphony X védjegyének számító fantasztikus kórusok jönnek, majd megszólal az ének, Felipe del Valle tisztán, szépen teszi a dolgát, sokszor hasonlít kissé Sir Russel Allenre, a különbség, hogy a chilei fiú nem annyira rekedtes, árnyékos, mint nagy példaképe – a Behind the Masquerade című dal egyébként direkt utalás is lehet Symphony X lemezekre – a különbség csak az, hogy bár a gitárosok munkája is első osztályú, nincs széttekerve a dal. S nem véletlen, hogy a stílus megnevezésében ott a „progresszív" szó, mert nem csak zakatolásból áll az album, hanem rengeteg dallam / hangnem / ritmusváltásból is, amely nemhogy rosszat tenne neki, hanem egyenesen jót – hatalmas lehetőséget ad a chilei srácoknak, hogy bebizonyítsák, mennyi dallam van bennük – meglehetősen sok.

A második dalocska (Choir of Loss) egy rövid a'capella kórusmunka a la Symphony X – a mesterek büszkék lehetnek a tanítványokra. A My Turn pedig akár egy jó Malmsteen albumról is leléphetett volna dallamilag, persze a gitáros tekerés nélkül -a billentyűsök intenzitása azonban igencsak figyelemreméltó, a nóta zúz is, a dallam pedig... a skandináv neoklasszikusok legszebb napjait idézi. Negyedik nóta a Two Bullets, amelynek címéből máris látszik, hogy ez nem egy sárkányháton lovagló, kardot lengető társaság – rengeteg mai témát fogalmaznak meg dalszövegeikben – hihetnénk, hogy az előző dalok lendülete talán kifogy a chilei srácokból, de az Andok lejtőin nevelkedő zenészek bírják – a Two Bullets is lendületes, kiváló dallamívű, zúzós nóta, egyenesen koncertre termett, jó kis gitárszólóval, ahol Fejeskáposzta kolléga bebizonyítja, hogy sok spenótot evett gyerekkorában – torzított beszéd a la modern progresszívek, ugyanúgy része a nótának, mint egy kis kiabálás a la modern Dream Theater.

S akkor elértünk az ötödik nótához... Song for the Opressed. Ezt hallgattam meg először, és utána majdnem sírva fakadtam – s csak annyit tudtam mondani, „ez az vazze, erről szól a neoklasszikus dolog....". Elképesztő neoklasszikus barokk pörgés fantasztikus dallammal, énekkel, billentyűs barokkizálással... instant klasszikus, maga Richard Andersson is örülhetne egy ilyen nótának a saját lemezein. Hű, nehéz továbbhaladni. Pedig megéri – jön a líra. Az I Can't csodás, tiszta zongorája és Felipe tiszta éneke oldja a feszültséget, pedig ez egy szomorú dal, amolyan operás dallamvezetéssel, persze megmaradva a klasszikus rockballadánál. Igen szomorú történetet mesél el gyönyörűen – így bátran állíthatom, hogy ez a zenekar nemcsak zeneileg, hanem emocionálisan is igen mély. S ezt is lehet tovább oldani kiváló szerkesztéssel, érkezik a Solfreludio, ami egy instrumentálisan klasszikus billentyű/gitár duó-párbaj nóta zseniális basszuskiállásokkal, komolyzenei ihletésű momentumokkal (volt egy örökké emlékezetes hasonló ihletésű nótája a magyar Classica zenekarnak is a hőskorban...). Mit mondjak, még mindig hihetetlen, hogy ezek a zenészek Chilében élnek és alkotnak, pedig Európában lenne a helyük! Körülbelül a Solfreludio lehetne olyan, mintha Bach valaha metal muzsikát írhatott volna.... Játsszunk el a gondolattal és merüljünk el a varázslatban kicsit.

A barokk orgazmizálás után jön a címadó nóta, ami bizony zúz, ahogy azt kell, modern metalosan tolják a srácok, aztán érdekes arabos motívumokkal frissül a dal, amelyről csak azt tudjuk megállapítani, hogy kb. annyi dallammal rendelkezik, mint egyes előadók komplett pályafutása – ez a dal egyébként inkább a Symphony X-hez hasonlító vonalat erősíti, de annyira komplex, hogy többször is érdemes meghallgatni, hogy minden kis nüansznyi érdekességet felfedezzünk benne. Mondanivalójában ez sem „épp a sőt a nap, boldogok vagyunk", vonalhoz tartozik, hanem szintén a nagy példakép Symphony X szövegvilágát idézi. A kilencedik dal, a Contrapunto egyenesen időgépbe ültet minket és a barokk ellenpontozás akusztikus szépségét mutatja be – azt a zenei alapszabályt, amelyet minden régi zeneszerzőnek kívülről kellett fújnia álmában is... bravúros akusztikus darab. S ha már barokk, az On a Thread egyből ott pörög a billentyűkön és a gitárokon – szerencsére visszatérnek a rég hallott kórusok is. A dallam pedig bebizonyítja, hogy van jogosultsága a zenében annak, hogy létezik sok oktáv és léteznek hangnemek. Nagyívű, nagy hatású nóta. A bónusz dal a Burning Soul, mely minden elemét tartalmazza a zenekar nagyszerűségének, kórusok, dallamok, elég sötét mondanivaló, fantasztikus énekteljesítmény.

Mindent összefoglalva a chilei csapat nemhogy kellemes meglepetés, hanem az ismeretlenségből egyből az egyébként sem egyszerű neoklasszikus stílus élvonalába ugrottak. S bár sokat emlegettem a Symphony X-et, szó sincs klónozásról, lévén ez a csapat inkább billentyűs/komolyzene-orientáltabb, de tény, hogy vannak Symphony X-es elemek, amely csak és kizárólag dicséretet jelent. Egy fantasztikus hang: Felipe del Valle, egy zseniális billentyűs Nicolas Quinteros, egy kiváló barokk gitáros Benjamin Lechuga, igen jó képességű basszeros, Santiago Kegevic, és egy igen korrekt, pontos de a dalokat nem szétdoboló, mégis cizelláltan játszó dobos, Andrés Rojas alkotják az év – számomra – legdöbbenetesebb meglepetését, a Delta nevű bandát. S elkészítették az év egyik legjobb prog/power metal lemezét, amelyet kihagyni hiba lenne bárkinek, aki a stílust kedveli. S remélem, miután ezt elolvastátok, és meghallgattátok a lemezt, együtt örülünk, hogy sikerült ezt a chilei csapatot megismerni.