Shock!

Kémeri Péter egy évtizeden át, 1989-től 1999-ig volt a Tankcsapda menedzsere. Az első évszám a kis vidéki punkandroll-csapat indulásának dátuma (sőt, hivatalosan éppen Kémeri érkezésétől datálódik a Tankok létrejötte), míg a második a teljes napfogyatkozás éve volt. Na, kábé ez jött el hősünk számára is, amikor augusztusban, egy borongós és esős nap estéjén, elébe állott az addigra már az ország egyik legnagyobb csapatává vált 'csapda frontembere, és közölte: „többé már nem vagyok 'szerelmes beléd', nem akarok veled dolgozni tovább." Pedig Kémeri – ahogy ezt ő maga sem felejti el többször is kihangsúlyozni – több volt egyszerű koncertszervezőnél: ő volt a „negyedik tank", a Tankcsapdát vezérlő cég negyed részbeni tulajdonosa, aki ráadásul a zenekar kasszáját is kezelte, és a '99 augusztusi estében már ő az egyedüliként maradt ős-tag Lukács Laci mellett. A váltásról később szinte hírzárlat lépett érvénybe, túlzottan egyik fél sem nyilatkozgatott a miértekről és a hogyanról, legalábbis a nagyközönség előtt nem. Lukácsék leginkább a 2003-as Tankönyvben törték meg a csendet, míg Kémeri most, az igazán keserű elnevezéssel bíró SaROCKba szorítva: A menedzserben. Erről szól ez a könyv.

Kémeri Péter a 2000 környékén elstartoló Hegyalja Fesztivál (egyik) megálmodója és létrehozója is volt. Felhasználva korábbról megszerzett kapcsolati tőkéjét és gyakorlati tudását, meg persze a '98-as és '99-es EFOTT-ok megszervezésében szerzett tapasztalatait, majdnem a semmiből hozott létre egy rendezvényt Tokajban, amely szépen lassan (nem csak) az ország keleti felének kedvenc fesztiváljává nőtte ki magát, és amely már most is rettentően hiányzik a piacról. Nekem legalábbis nagyon. Hősünk aztán jó öt évvel később már persona non grata a fesztiválon, totálisan partvonalra kerül, nem mellékesen komoly magánéleti tragédiát él át, mikor ugyanezen évben alig huszonhét éves korában meghal akkori barátnője, Sebők Anikó, a C'est LA Vie elnevezésű lánycsapat (tudjátok: „Vár ránk a nyár, és most nem lehet késnünk...") egyik énekesnője. Kémeri körül elfogy a levegő, és saját bőrén tapasztalja, milyen is az, mikor „aki ma kezet ráz veled, holnap az tüntet el". Erről is szól ez a könyv.

Kémeri Péter a magyar zenei élet aktív résztvevője és alakítója, idestova harminc éve. Dolgozott a rádióban, a televízióban és nagykiadónál is. A Hungarotonnál eltöltött idő alatt zenekarok tucatjával került össze, és természetesen a Tankcsapda után is ténykedett menedzserként, lásd pl. The Carbonfools, illetve teszi ezt még ma is (Hangtapasz). Kapcsolatban állt a Necropsiával, a Replikával, az Aurorával, az Actionnel, Kowalskyval, de mondjuk a Groovehouse-zal, a Magna Cum Laudéval és Mohamannel is. Meg még ki tudja hány önjelölt, vagy éppen valódi sztárzenekarral. Róluk is szól ez a könyv.

Kémeri Péter – aki minden bizonnyal maga sem túlzottan egyszerű eset – volt Gerendai „Nullszaldó" Károly, a Sziget Fesztivál alapítójának szavaival a rendszerváltás körüli időszak egyik első profi menedzsere. Amit a rockszakma kevésbé csillogó, sokszor kimondottan sötét oldaláról tudni lehetett és lehet, azt mind saját bőrén tapasztalta meg. Kiváló tanácsokkal szolgálhat hát kezdő zenekarok és menedzserpalánták részére, nem elriasztva őket a dologtól, csak reálisan mutatva be a profit-mozgatta viszonyokat. Nekik, hozzájuk is szól ez a könyv.

Őszintén bevallom: kicsit féltem ettől a kötettől. Tartottam attól, hogy Kémeri annyi év hallgatás után beáll szart dobálni egykori társai felé, és összehoz egy „botránykönyvnek" kikiáltható valamit, amivel végig lehet ugyan sasszézni a bulvárlapokat, de több nincs benne egy szemernyivel sem. A SaROCKba szorítva legnagyobb erénye, hogy nem tesz így. A hangnem persze sokszor keserűbb: mintha egy epébe mártott vadkörtébe harapnánk, pláne a Tankcsapda- és a Hegyalja-sztori vége felé. De ez érthető is, a szerző így élte meg a dolgokat, nyilván nem fogja röhögve leírni eltávolítása történetét, de az, hogy sem Lukácsról, sem Fejesről nem bír éppen a legjobb véleménnyel, szerencsére nem vezeti el odáig, hogy kígyót-békát kiabáljon rájuk. Sőt, valamennyire még él a betyárbecsület, így az igazán súlyos sztorik nem is a Csapda bulizásairól szólnak (pedig gondolom, lett volna pár), sokkal inkább a Replikáról, amelynek egykori basszusgitárosa, Fazekas Krisztián (a könyvben amúgy konzekvensen gitárosként említve) rendre meg is szakítja a történetmesélést saját emlékeivel – teljes joggal, lévén Kémeri egyik legrégebbi haverja.

Márpedig számomra a történetek voltak a legérdekesebbek: az első koncertjét egy teherautó-platójáról játszó Tankcsapdáról, ahol a világítást négy darab, kiscsirkék kiköltéséhez használt keltető lámpa adta, a Baj van!! demót saját kezűleg sokszorosító (így azt több százszor meghallgató) Kémeriről, a Szombathelyen Kispál-plakátokat szaggató tankokról, vagy Lukácsról, ahogy koncert előtt mániákusan rója a város utcáit, a bulit reklámozó plakátokat számolva, mondván: ahány plakát, annyi vendég! Vagy Lukácsék marokkói kalandjáról, az elhíresült balesetekről (Lukács ejtőernyős IFA-puszijáról, meg Buzsik kartöréses kecskeméti jelenéséről), a Replika bowling-pályás törés-zúzásáról, meg még megannyi korábbról tán ismert, de jólesően '90-es évek-feelinget árasztó sztorival. És persze Buzsik Gyuri két-három oldalas levelével, amivel végre ő, a zenekar mindvégig háttérbe húzódó tagja is elmondhatta a véleményét saját szerepéről és eltávolításáról. (A többi egykori csapdás, bár megkeresték őket, nem kívánt nyilatkozni, pedig Labi és Cserkó verziója biztosan nagyon sokat dobott volna a végeredmény élvezeti értékén.)

Aztán sajnos akad egy-két olyan dolog is, ami nem igazán nyerte el a tetszésemet. Tárgyi tévedések mindenhová becsúszhatnak, így persze itt is vannak, szerencsére csak kis számban, így ezért nem jár különösebb rosszpont (még ha Kalapács soha nem is volt az Ossian énekese, és a Ramonesnak hiába volt négy dobosa is működése során, de egyiket sem hívták Johnnak). Az, hogy egynémely sommás értékítélettel nem igazán értek egyet, legyen az én bajom, viszont az már jóval nagyobb ejnye, hogy a kötet egyáltalában nem tartalmaz képeket (illetve a legvégén van három fekete-fehér fotó, csak hát akkor azok meg már minek). A legnagyobb gondom viszont az írásmű szerkezetével van: a szöveget szinte oldalanként tördelik szét különféle alcímek, illetve fekete buborékban fehérrel szedett visszaemlékezések, leginkább a már említett Fazekas Krisztián, illetve a Keleti csőd szövegét is jegyző Váradi Ferenc újságíró által előadva. Márpedig az olvasás élményét igenis nagymértékben csökkentheti ez a túlzott széttagoltság – emellett Kenyeres Attila társszerző-szerkesztő helyében néhol bizony határozottabban nyúltam volna bele a szövegbe is.

Mindezek ellenére a SaROCKba szorítva igencsak olvasmányos könyv lett, kábé kétszeri nekifutásra könnyedén juthatunk a végére, érdekes betekintést nyerve a '90-es, 2000-es évek hazai rockiparának mélyére, még ha a kedvünk nem is feltétlenül lesz tőle jobb – na, de hát nem is ez a célja. Menedzser-jelölteknek pedig a könyv utolsó hatvan oldalán található gyorstalpaló sok fontos tényt rögzít, még ha olykor kissé szájbarágósan is teszi mindezt. A Tankcsapda-kép teljes ismeretéhez mindenképpen szükséges megismerkednünk a „negyedik tank" történetével is.