Shock!

1917. november 25-ének éjszakáján buli van a New York Kávéházban. Egy jónevű irodalmi folyóirat munkatársai ünneplik egyik barátjuk, az általuk csak Főnöknek hívott Babits Mihály születésnapját. Illetve ez inkább amolyan előszületésnap, hiszen Babits csak másnap született, de Karinthyék már nem bírtak magukkal, és egy nappal korábbra szervezték le a banzájt, amihez természetesen meglepetés is dukál. Aztán ez a meglepi kicsit nagyobbat fog durranni, mint ahogy azt a költőfejedelmek eltervezték! Ja igen, az ünnepelten és Fricin kívül itt van még Dide, azaz Kosztolányi és Tóth Árpád, a Kölyök is. Meg persze a legnagyobb legenda: Ady Endre, igaz, neki inkább csak a teste van jelen, mivel Bandi összeveszett a csajával – akinek a nevét társai az istennek sem képesek megjegyezni, Csúszkának meg Szecskának nevezik –, és több napja tartó szlopálását kipihenve éppen az asztalra borulva múlatja az időt.

A Nyugat első nemzedékének meghatározó tagjai – Adyt hátrahagyva – a Tükrös Szalon felé veszik az irányt, ahol már várja őket a hatalmas szülinapi torta, és a belőle előlibbenő orfeumi táncosnő. De ez a ledér nőszemély olyan furán viselkedik, és kicsit mintha a színe is túlontúl szürkés-zöldes lenne! Aztán nem sokára kiderül, miért: a kávéházban valami különös füst terjengőzik, a vendégek pedig élőhalottakká váltak, és senki más nem veheti fel velük a harcot, csak a széplelkű irodalmárok (meg persze Kata, a pincérnő, aki nem mellékesen gyengéd érzelmeket táplál Babits irányában). Késsel, revolverrel és széklábbal meg is kezdődik a gyönyörűséges zombihentelés, amihez később felmentő seregként éppen időben – és egy shotgunnal – csatlakozik a társai által konzekvensen Morzsinak becézett Móricz Zsiga, majd befut a kábszeres orvos/író, Csáth Géza is. (Míg a két Gyulának, Juhásznak és Krúdynak mindösszesen csak egy-egy képkocka jut.)

Hogy mégis mi ez az eszement állatság? Hát nem más, mint a Csaknekedkislány tánczenekar énekeseként is ismert (általam ugyan nem) Csepella Olivér kultikus képregénye, a Nyugat+Zombik, amelynek a híre először 2013 végén futott végig az internet közösségi bugyraiban, hogy aztán az alkotó 2014 második felében megkezdje közösségi finanszírozási kampányát, amelynek során igen rapid módon több mint 7,5 millió (!) forint gyűlt össze. Eddigre már régen kész volt a legelső fejezet (hiszen Olivér diplomamunkáját jelentette anno), majd nagyon sokáig semmi több. Pedig a megjelenést Csepella 2015 karácsonyára lőtte be, hogy aztán majd' két teljes évvel megcsússzon a dologgal. Amiért egyfelől jár neki a seggberúgás, másrészt viszont legalább a végeredmény nem sínylette meg a dolgot. Illetve egy kicsit talán mégis, de erről majd később. A lényeg, hogy ezáltal azért belehajított egy szép nagy követ a magyar képregénykészítés és -kiadás állóvizébe, még ha mondhatjuk is, hogy az ötletben igazából semmi új nincsen, lásd például a Büszkeség és balítélet meg a zombik című regényt és filmet. Csepella erre persze azt válaszolhatná, hogy ő már régebben kitalálta az egészet, csak nem volt miből megvalósítani – és ha jól tudom, mondja is.

De a legfontosabb, hogy ez az egész kötet (valóban az: 260 oldal) azért tényleg igazán magyarosch. Nem is csak a nyugatos szerzőgárda szerepeltetése miatt, hanem itt van még az ezeréves táltos és a csodafa is, amikről többet nem is kívánnék elmesélni. Az élőhalottakat öldöklő érettségi tételekben pedig az a legjobb, hogy tényleg olyanok, amilyeneknek az ember elképzeli őket: a mindig moralizáló, karót nyelt Babits, a vátesztudattól, alkoholizmustól és szifilisztől sújtott Ady, a széplelkű, félszeg Tóth Árpád, a robosztus Móricz és a nagypofájú, mindenkit állandóan basztató Karinthy. Meg persze Kosztolányi, aki balhé esetén láncdohányos, szorong és kényszeresen jambusokban beszél, de ha már nagyon pánikolna, előbújik belőle romlott énje: Esti Kornél. Egyedül Csáth Gézát vették sajnálatos módon teljesen súlytalanra – pedig hát ugye a való életben pont ő volt közülük a legveszettebb. Irodalomkedvelők számára pedig remek hír, hogy a könyvben rengeteg versrészlet bukkan fel, sőt, még a hét fejezet is a hét nyugatos egy-egy művéről lett elnevezve. (Adytól A halottak élén címet kölcsönvenni például egészen parádés poén.)

Minden pozitívuma és sírva röhögős poénja ellenére azonban a NY+Z közel sem tökéletes darab. Egyrészt túl hosszú, egyszerűen nincs a sztoriban ennyi, másrészt a vége felé egyértelműen érződik, hogy készítője – gondolom, a jelentős csúszás miatt – már nagyon szerette volna maga mögött tudni az egész projektet: rajzai elnagyoltabbak, mint kezdetben, és a fekete-fehér-sárga színvilágú képek szerkezete is mind kuszábbá, nehezen követhetővé válik. Szőrszálhasogatásom ellenére persze rettentő módon örülök ám, hogy ez a teljesen abszurd ötlet végül csak megvalósulhatott, pláne annak, hogy még az olyan életbevágó kérdésekre is választ kaphattam, mint hogy melyik hatásosabb eszköz zombitámadás esetén: az ismétlőpuska vagy a kóla? A cigarettafüst vagy a láncfűrész?

Ha csak egyetlen olyan képregényt olvasol el az életben, amiben modernista írók-költők élőhalottak homlokába szúrnak evőeszközöket, ez legyen az!