Az elmúlt néhány évben igazán nincs miért panaszkodnia azoknak az emberkéknek, akik – hozzám hasonlóan – nemcsak hallgatni szeretik a zenét, hanem olvasni is imádnak róla. A Cartaphilus Kiadó és remekbe szabott sorozata, a Legendák élve vagy halva környezetében kisebb-nagyobb kiadók tömegét találjuk, akik próbálnak betörni a piac ugyanezen szegmensére. Ezek egyike a színen nemrégiben megjelent Silenos Könyvkiadó, amely úgy fest, elsődlegesen az alter színtér felé próbál kacsingatni, ami meglehetősen jó ötletnek tűnik.
Piacra dobott köteteik (Muse, Placebo, Green Day, Manu Chao) közül a legnagyobb érdeklődésre minden bizonnyal jelen cikk tárgya, a Cure-könyv tarthat számot, figyelembe véve, hogy a több mint három évtizedes története során tizenhárom stúdiólemezt, rengeteg kislemezt, és számos válogatást/live albumot elpotyogtató brit zenekar milliós rajongóbázissal rendelkezik szerte a nagyvilágban, amiből a nagy számok törvénye szerint Magyarországra is jutott jó pár. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos körökben mind a mai napig kultikus tiszteletnek örvendenek, aki pedig ezt nem hiszi, annak ajánlom, hogy nézzen utána, micsoda lelkes ováció és tömeg fogadta őket legutóbbi hazai jelenésükön, 2005 augusztusában, a Szegedi Ifjúsági Napokon.
Előrebocsátom: sosem voltam Cure szimpatizáns, sőt, egy hajszálnyival sem ismerem jobban a bandát egy átlag zenehallgatónál. Ettől persze még simán tetszhetett volna a Vágyak és vallomások. Hogy mégsem így történt, annak nagyon egyszerű az oka, és maga Carman fogalmazza meg a Bevezetésben. Egyetlen dolgot próbált megvalósítani: egy történetet szeretett volna elmesélni, úgy, ahogy egy történetet el kell mesélni. Hát, éppen ez nem jött össze. Könyve voltaképpen egy rövidke, alig kétszáz oldalas lexikon, telis tele adattal: nevekkel (amiben tényleg Smith az egyetlen biztos pont), évszámokkal, dalcímekkel, stúdiókkal, miegymással. Nem vitatom, az ilyen kötetek általában hatalmas kutatómunka eredményei, és egy igazi rajongónak minden bizonnyal kötelező olvasmányként funkcionálnak, mindenki másnak viszont a telefonkönyv, vagy egy receptgyűjtemény élvezeti értékével vetekszenek.
Carman ráadásul – a címmel ellenétben – nem pusztán Robert Smithről és a Cure-ról kíván szólni, hanem megpróbálja a dolgokat kulturális, sőt össztársadalmi kontextusba helyezni. Ilyenkor fut igazán vakvágányra a dolog, tényszerű, érdektelen dolgokon képes oldalakon keresztül, önismétlőn merengeni, míg máskor egy vállrándítással intéz el olyasmit, ami az egésznek a velejét adhatta volna. Így történhet meg például az, hogy az első fejezetben, amely voltaképpen Robert gyermekkoráról lenne hivatott beszámolni, az utazásokon, a David Bowie rajongáson és a puszta családi tényeken (három testvér, továbbá katolikus, de liberális felfogású szülők) túl szinte semmit nem tudunk meg a tinédzserről, ellenben a szerző több oldalt is szentel a sivár szülőváros, Blackpool bemutatásának.
Még egy nagy problémám van a könyvvel, sőt, voltaképpen ez a legnagyobb difi: Carman túl sokat ír magáról, saját érzéseiről, benyomásairól (mintha bárkit is érdekelne...), miközben főhőse egy lépéssel sem kerül közelebb hozzánk. Ez pedig borzasztó szerencsétlen dolog, mivel az adattengeren, és a rengeteg interjúrészleten át azért egyértelműen felsejlik, hogy mennyire összetett, érdekes figura lehet ez a szénaboglya frizurás goth (?) férfi, aki mindvégig megpróbált kitartani elvei, eredeti felfogása mellett. Nagy kár, hogy története nem talált megfelelő mesélőre.
