Shock!

Az ébredő Erővel mindent felülmúlóan sikeresen felélesztett Star Wars-saga újabb epizódja kapcsán az tűnt a legnagyobb kérdésnek: vajon Rian Johnson filmje ugyanúgy leképezi-e majd A Birodalom visszavágot, mint ahogyan két éve J. J. Abrams gyakorlatilag újraforgatta az Egy új reményt más környezetben, más szereplőkkel. A válasz ebben az esetben határozott nem, Az utolsó Jedik mindenképpen markánsabb saját arcéllel rendelkezik elődjénél, számos új színt hoz a történetbe, és sok szempontból teljesen más irányba viszi el azt, mint számítani lehetett rá. Nem hibátlan, de meglepő és bátor folytatást kaptunk tehát egy olyan sorozatban, ahol igazából pont meglepő és bátor húzásokra nem számított már senki az előző rész után. Spoilermentes kritikánk.

Két év és több újonnani megtekintés távlatából, illetve a köztes Zsivány Egyes fényében sem változott különösebben a véleményem Az ébredő Erőről: lehet, hogy nem volt hibátlan a Skywalker-családregény hetedik felvonása, de akkor és ott pont arra a filmre volt szükség ahhoz, hogy újjáéledjen a legenda. J. J. Abrams a klasszikus hangulat tekintetében maradéktalanul elvégezte a feladatát, és épp annyi pluszt kevert a szószba, amennyire szükség volt ahhoz, hogy a film beindítsa a Csillagok háborúja elvakult és fanatikus táborának fantáziáját. Mi sem igazolja jobban a próbálkozás sikerét, mint a találatok száma, ha beírod a Google-ba, hogy kik Rey szülei, ki Snoke fővezér, netán miként emelkedett fel az Első Rend... Viszont ezzel együtt is hiba lett volna, ha a korábban a Breaking Bad részei mellett csak pár kevésbé ismert mozit – például a Loopert – jegyző Rian Johnson kényelmesen követi Abrams receptjét, és megint csak a lassan négy évtizede ismert fordulatokat variálja össze sok új és néhány régi szereplő segítségével.

Szerencsére ő is, illetve a Lucasfilm jelenlegi atyaúristennőjének számító Kathleen Kennedy is érezhette ezt, Az utolsó Jedi(k) – magyarban ez már így marad... – ugyanis mindenképpen bátor lépéseket tett egy másik irányba. Ebben a 152 percben is ott rejlik minden kötelező elem, amit egy, a klasszikus trilógián felnőtt rajongó elvárt, viszont igazság szerint egyik korábbi Star Wars-filmhez sem hasonlítható hangulatilag, illetve a sztorit tekintve. Innentől kezdve pedig őszintén szólva roppant kíváncsi leszek a hosszabb távú reakciókra, a kritikusok eddig tapasztalható eufóriája ugyanis nem valószínű, hogy a geek-rétegen belül is ennyire osztatlan lesz majd. Akár borítékolni is merem, hogy ezen a filmen éveken át fogunk vitázni, és homlokegyenest más vélemények ütköznek majd – olyanok, mintha a felek nem is ugyanazt nézték volna.

A kultusz jellegét tekintve a sztoriról nem lenne etikus túl sokat elárulnom ennyire a bemutató szájában, szóval legyen elég annyi, hogy a film szinte maratoni hosszúsága ellenére végig nyaktörő tempóban száguld előre. Amikor pedig nem az események pörögnek, a forgatókönyvet is jegyző Johnsonnak alighanem az lehetett a célja, hogy a néző akkor is folyamatos érzelmi hullámvasúton üljön. Utóbbi tekintetben mindenképpen Rey és az általa fellelt, önmagával meghasonlott Luke Skywalker történetszála viszi a prímet, amely nagyon nem úgy alakul, mint azt a legtöbben sejtették-sejtettük Az ébredő Erő zárójelenete fényében. Egyértelműen ők ketten, illetve a narratívájukba szükségszerűen becsatlakozó Kylo Ren adják Az utolsó Jedik legerősebb és legérdekesebb vágányát, de ezúttal lényegesen nagyobb szerepet kap a történetben a vagány vadászpilóta, Poe Dameron is. Az ő karakterével elsősorban teljesen egyértelműen Han Solo hiányát akarták ellensúlyozni a készítők. A nyíltan viccesebbre vett részeket viszont megint a kiugrott rohamosztagos, Finn kapta, akinél viszont ezúttal már sikerült meggyőzően átvezetni a kötelező csetlés-botlást más irányba, szóval Johnson ezt a figurát is ügyesen gazdagította.

És hogy akkor mitől is bátor a film? Spoiler nélkül lehetetlen maradéktalanul érzékeltetnem, de elsősorban attól, hogy Johnson simán szembe mert menni a fanatikus rajongókkal, és úgy üt le bizonyos labdákat, ahogyan azt biztosan senki sem várta. Én sem, pedig kölyökkorom óta rutinos Star Wars-fan vagyok, az a típus, aki odáig ugyan sosem menne el, hogy Boba Fettnek öltözzön a bemutatóra, de az említett elméleteket azért képes hosszasan bújni, ha éppen olyanja van. Nos, Az utolsó Jedik úgy kanyarog, hogy ember nem mondja meg, merre érünk majd földet vele a végén, és ez bizony nagyon örömteli. A csavarok között van megoldás, ami ül – az egyik legnagyobb kérdésre továbbra sem biztos, hogy végleges a válasz, de az üzenet átjött, az pedig annyi, hogy nem ez a lényeg. Ez tehát jó pont. Egy másik nagy kérdést pedig úgy zárt le Johnson, amire akár még a trollkodás kifejezés sem túlzás annak fényében, amit összeizgult a teljes internet ebben az ügyben 2015 vége óta. Nekem utóbbi húzás őszintén szólva kevésbé jött be, pont a dolog misztikuma csökkent vele radikálisan, de a döntés tökösségét így is értékelem. Meg egyáltalán azt is, hogy egy ilyen A-kategóriás szuperprodukció bármelyik eleme mellbevágja a nézőt, mert mára egyszerűen elszoktunk az ilyesmitől Hollywood biztonsági játéka közepette. Itt viszont adott esetben még a mellékesebb sakkfigurákkal sem abba az irányba léptek, mint arra számítani lehetett: erre talán a most debütáló, Laura Dern alakította Holdo admirális-helyettes szolgáltatja a legszebb példát, és Benicio Del Toro névtelen hackerében is rejlenek még tartalékok. De ugyanígy a szálak összekötése, majd a gordiuszi csomó átvágása sem feltétlenül úgy történik, ahogyan azt a néző várná.

Azzal együtt, hogy a film tényleg, szó szerint folyamatosan pörög a két és fél órás játékidő alatt, egy megtekintés után úgy érzem: ha nem is sokkal, de tíz-tizenöt perccel talán szerencsésebb lett volna feszesebbre húzni. Ezt az időt alighanem Finn és újdonsült társa, a kissé egydimenziós Rose kódfejtő-vadászós kaszinóvárosi szálából és az Első Rend, illetve az Ellenállás üldözősdijéből lehetett volna legegyszerűbben lecsippenteni. Önmagukban ezekkel sincs semmi gond, de nem viszik annyival előre a történetet, mint amekkora súlyt kapnak. Viszont ez még csak egy érzés, és nyilván újra kell majd nézni párszor hozzá a filmet, hogy az egészet jól átfogjam, szóval nem kizárt, hogy később változik majd a véleményem ebben a kérdésben. A poénok többsége viszont jól ül, az Erővel kapcsolatos ál-spirituális, ködevő dumák pedig szintén a klasszikus trilógiát idézik, nem pedig a midikloriános prequeleket. Az előzetesen sokat emlegetett, szándékoltan és már-már túlzottan cukira vett porgok pedig messze nem játszanak akkora szerepet a filmben, mint attól előzetesen sokan rettegtek, sőt, egyáltalán nincs nagy jelentőségük. Vagyis ezért igazán nem érdemes epét hányni, és elkezdeni jarjarbinksezni.

Ami a színészeket illeti, Mark Hamill valósággal brillírozik a megkeseredett Luke bőrében, és ugyan teljesen mást kapunk tőle, mint várható volt, így is egyetérthetünk: egyszerűen megérdemelte, sőt, járt neki, hogy ismét eljátszhassa a figurát. (Kár, hogy a magyar szinkronban Stohl Andrásnak valahogy nem sikerült elkapnia megfelelően.) Carrie Fisher Leiájának meg természetesen extra mélységet ad a színésznő tavalyi halála, de a hercegnő igazából most is csak mellékalak a sztoriban. Ellentétben film szerinti fiával, akit még érdekesebbre formáltak, mint legutóbb, és Adam Driver ki is hozza belőle, amit csak lehet. A Reyt alakító Daisy Ridley-vel együtt mindenképpen az ő egyensúlyuk adja Az utolsó Jedik gerincét.

És bizony ez itt a kulcs: a két évvel ezelőtti felvezetést követően Az utolsó Jedik véglegesen átadja a stafétát a fiatalabb generációnak. Teszi mindezt úgy, hogy szerintem ezek után ember nem mondja meg a földkerekségen, mivel zárja majd a történetet újabb két év múlva megint J. J. Abrams. Az ébredő Erőből megmaradt kérdések egy része zárójelbe került, viszont akadnak helyettük szép számmal újak, és szinte biztos vagyok benne, hogy tartogatnak még meglepetéseket a fináléra is. Egyelőre nem merek kijelenteni olyanokat, mint többen is, hogy ez a legjobb Star Wars-film A Birodalom visszavág óta/után, de az biztos, hogy különlegesre sikeredett állomáshoz érkeztünk a történetfolyamban. A látottak alapján nem csoda, hogy Rian Johnsonra bízták egy majdani teljesen új, mindent tiszta lappal kezdő trilógia megalapozását a Lucasfilmnél.

A film össznépi jellegére tekintettel mindenkit arra kérünk, hogy a kommentszekcióban lehetőleg ne spoilerezzen, vagy ha mégsem bírja ki, előzetesen és feltűnően jelezze azt.