Shock!

Október 6-án, 64 éves korában elhunyt Lugosi László, a Beatrice legfontosabb gitárosa. Az ember, aki az „alulértékelt zenész" kategória mintapéldánya lehetne, akinek nevét kis túlzással többször írták le rosszul, mint jól, akit gyakran tévesztettek össze a bizottságos Lugossyval, vagy épp a fotóművész Lugosival, és aki talán egész életében nem kapott akkora publicitást, mint most, halálával. Pedig ott a helye Tátrai Tibusz, Bencsik Samu és Radics Béla mellett, még ha tizedannyit sem hivatkoznak rá, vagy épp sallangmentes, robbanásveszélyes gitárjátékára, mint amazokra.

Lugosi László története ugyanúgy keserűen magyar mese, mint mondjuk a közelmúltból a totálisan lepusztuló, vidámparkos Őz Zsolté, vagy a még közelibb múltból az egy Duna-parti padon kihűlő Herpai Sándoré. A zenész, aki a körülmények folytán, önnön gyengesége, a sors, vagy épp a franc sem tudja, mi miatt, de nem csinálhatja azt, amit igazán szeretne, és ebbe szép lassan belebetegszik, majd bele is hal. „Tudjátok, ha az ember nem azt csinálja, amire született, akkor azt nem csinálja jól" – nyilatkozta jó két évvel ezelőtt, de mondott olyat is, hogy azért nem jár már koncertekre, mert fáj neki, hogy más fent lehet a színpadon, ő meg nem. Lugó nem írt túl sok dalt, de abban a néhányban viszont olyanok vannak, mint a Nagyvárosi farkas, a Meditáció, vagy épp a XX. század – a magyar rockzene mindegyik nélkül sokkal kevesebb lenne.

Az 1951-es születésű, eredeti szakmáját tekintve asztalos Lugosi elmondása szerint kántor apjától örökölhette a zene szeretetét, és ez volt az, ami mindig is igazából érdekelte. 1978-ban került be az éppen gyökeres változáson átmenő, és szép lassan a szakadtak bandájává váló Beatricébe, úgy, hogy előtte igazából totálisan ismeretlen volt a nagyközönség előtt, ami nem is csoda, hiszen rockbandában nem is igen játszott, a kor szokásainak megfelelően vendéglátózásból próbált meg némi pénzt keresni – egy bizonyos Miklóska Lajos basszusgitárossal karöltve: „Rengeteg helyen játszottam vidéken. Eljátszottam én mindent akkoriban, amit kértek. Soha nem felejtem el, amikor egy csávó Ócsán beleköpött a tenyerébe, és úgy ragasztotta fel a papír ötvenest a homlokomra, ott folyt le a nyál kétoldalt." Amikor Miklóska bekerül a Ricsébe, magával viszi barátját is, aki elsőre ugyan nem különösebben nyeri el a perfekcionista Feró tetszését, de mégis ott ragad. „És akkor egyszer csak szólt a Feró, hogy ha nem szólal meg úgy a gitárom, mint a Fischer Lacié, aki előttem játszott ott, akkor repülök. A Fischernek valami szuper Gibsonja volt, én meg vettem egy új gitárt, amit szétszedtem, és beraktam a pickup alá két csappantyúmágnest az ajtóból, és olyan keményen szólt a gitárom, hogy csak na. Maradhattam is."

Lugosi végignyomja a Ricse ős-korszakának legnagyobb éveit, lényegre törő, nyers, ám ösztönösen zseniális gitárjátéka ugyanúgy a csapat alapkövévé válik, mint Feró szövegei vagy Miklóska zakkant basszusfutamai, és aki nem hallotta még soha a zenekar abból a korszakból származó egyetlen nagylemez-szereplésének számító Kisstadion '80 élőlemezt (amely az LGT-vel és az Omegával közös koncertnek hivatott emléket állítani, és amit a hallgatók vittek is, mint a cukrot), pláne a rajta megcsodálható Meditációt, az bizony lemaradt minden idők egyik legjobb magyar gitárszólójáról. A hidegrázósan depresszív dal Lugó fájdalmas gitárjátékától nyeri el igazi mélységét, és elég hiteles képet is ad arról, miként élhette meg a gitáros a totális mellőzöttség éveit. Amely elől végül is 1980 végén a Dinamitba menekült, hogy legalább lemezeket készíthessen, és játéka hallható is a nagyszerű A híd lemezen, bár igazi helyét itt soha nem találta meg.

Az újjáalakuló Ricsének a '87-es kezdetektől egészen '92-ig a tagja, azaz végigéli a Beatrice legnépszerűbb éveit, játszik az első lemezen, a Gyermekkorunk legxebb dalain, az Utálom az egész XX. századot albumon, vagyis valamennyi fontos Ricse-kiadványon, és hát ugye ott van még A Beatrice legjobb dalai című koncertanyag is, azzal a csodálatos bevezető szólóval a Nagyvárosi farkas előtt. Aztán Lugosi kilép, mert belefárad a hatalmas pörgésbe, gyerekei születnek, és úgy gondolja, hogy kis erőgyűjtés után bármikor visszatérhet. Ez azonban sajnos nem jön össze, pedig egy ideig becsülettel próbálkozik még fiatalabb társakkal a Hard Légióban. Aztán belefárad az egészbe, és már csak az ünnepi Ricse-koncerteken lép fel, nagyon szép emlékeket azonban ezekről sem őriz, kissé méltánytalannak éli meg a szerepeltetéseket, azokról mindenkor igen keserűen nyilatkozik. A harmincötödik születésnapi bulira már nem is megy el.

Valahol az is tipikusan magyarosch életút, hogy a nem sokkal korábban még mindenhol teltházak előtt játszó Suta a Ricse elhagyását követően fát pakol, aztán lambériát gyárt, dolgozik hangszerkészítőként, templomi orgonákat rak össze, és betársul egy hangszerüzletbe is (sajnos nem túl nagy sikerrel), de van, hogy lépcsőházakat takarít pénzért. Aztán elege lesz az egészből, és nyugdíjazza magát. Persze a zene így sem ereszti el végleg: elvétve fellép még a Ricsével, vagy épp a P. Mobillal (utoljára idén márciusban), újra és újra tervezi a visszatérést is („Én akár a próbahelyen is elalszom, aludtam már Barkasban, annál hidegebb pedig sehol nem lehet éjszaka"), ami azonban nem igen akarózik összejönni. Aztán pár éve gégerákot diagnosztizálnak nála, és csak gégemetszéssel tudják megmenteni az életét – míg végül kedd hajnalban sajnos már azt sem. Elnémult a város.