Shock!

„Megkérdőjelezted valaha a valóságod mibenlétét?" – talán ez a legfontosabb kérdés a fontos kérdésekben amúgy is igencsak bővelkedő új HBO-sorozatban, a Westworldben. Olyannyira lényeges, hogy csak a pilotban kétszer is felteszik a tízrészes széria voltaképpeni főszereplőjének, a vadnyugati kalandpark egyik legrégebbi android-lakójának, Dolores Abernathynek (Evan Rachel Wood). És bár a válasz mindkétszer nemleges, természetesen mindenki pontosan tudja, hogy a sorozat arról fog szólni, hogy nem csak Dolores, hanem még sokan mások is nagyon sok mindent meg fognak kérdőjelezni. Meg persze az önazonosságról, valamint a művi és a valódi világ kapcsolatáról, ami kábé a történelem kezdete óta izgatja az emberiséget, a sci-fi szerzőket meg aztán pláne, Asimovtól Dickig, Lemtől Vonnegutig, és még azon is túl. „Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét, vagy a lepke álmodik engemet?"

Soha nem érdekelte más Hollywood egyik legjobb jelenkori forgatókönyvíróját, Christopher Nolan testvérét és alkotótársát, Jonathant sem, onnantól kezdve, hogy valamikor a '90-es évek legvégén megírta Memento mori című novelláját, amelyből fivére megalkotta a mindkettejük számára egyből ragyogó jövőt sejtető, zseniális Mementót. De későbbi közös munkáik sem szóltak soha másról, hol teljesen a képünkbe dörgölve a kérdést (A tökéletes trükk, Csillagok között), hol kicsit távolabbról szemlélve azt (A sötét lovag). És úgy tűnik, hogy a fivére árnyékából leginkább a minőségi sorozatok által kilépő ifjabbik Nolan igazi megszállottként szorongatja koponyájában a problémát, hiszen kissé döcögősen beinduló, majd annál remekebbé váló kreálmánya, az öt évad után éppen idén elkaszált A célszemély is ugyanerre kérdezett rá. Most pedig itt a Westworld, és az ezúttal már direktorként is markánsan jelen lévő (az első és az utolsó részt is rendező) hősünk most juttatja legpontosabban kifejezésre, hogy mi is érdekli őt igazából. Mi teszi az embert azzá, ami? A tanult vagy éppen öröklött (belénk kódolt) képességek, az ábrándok, az érzelmek, a gondolatok, az álmok, vagy valami teljesen más? És ha elveszik tőled minden emlékedet, attól még önmagad maradsz-e? (És van-e itthon sör?)

Számomra pedig leginkább ez a hűvösen filozofálgató hangnem (meg persze a hozzá tartozó, gyönyörű képi megvalósítás) volt igazán érdekes a sorozatban, nem pedig a Nolan melletti másik két húzónév: a siker felett ezúttal executive producerként bábáskodó J. J. Abrams, Spielberg Pityu bácsi fogadott fiacskája, vagy az amúgy szintén Spielberg baráti köréhez tartozó, néhai Michael „én írtam a Jurassic Parkot is" Crichton, akinek eredeti ötletéből/rendezéséből, a szintén Westworld című, magyarul Feltámad a Vadnyugatra keresztelt 1973-as moziból készült a mostani mű. A Yul Brynner főszereplésével elkészült alkotás sem rossz amúgy, bár mai szemmel nézve már jócskán porosnak tűnik, egy nem túl jó rendező kezéből.

A Vadnyugat újra feltámadt hát, ezúttal a pontosabban meg nem határozható jövőben (?), amiről igazából néhány hót mellékes információ-morzsán túl nem is nagyon tudunk meg semmit, mert itt egyszerűen nem a való világ a lényeges, hanem a művi. Vagyis a Delos Vállalat által működtetett, teljesen emberszabású androidokkal (a „lakókkal") benépesített, vadnyugati tematikájú kalandpark, a Westworld, ahová unatkozó és kalandvágyó milliomosok utazhatnak el, hogy ott aztán kiéljék bármilyen jellegű vágyaikat. Márpedig a parkba – ahogy az többször is elhangzik majd – leginkább gyilkolászni, vagy kefélni érkeznek a „jövevények", és hát ne feledjük: HBO-sorozatról lévén szó, mind meztelenségből, mind vérből jócskán fogunk kapni, sőt, jó előre érdemes felkészíteni magunkat: a sorozat bizonyos részeihez kimondottan erős gyomor kell. De hát ez a Trónok harca és a The Walking Dead kettőse által uralt mai sorozatvilágban már senkit nem lephet meg. Mivel a Delosnál is olvastak Asimovot, az androidok egyik legfőbb parancsa az, hogy nem okozhatnak komoly sérülést az embereknek, pláne nem ölhetik meg őket, ami egy vadnyugati pisztolypárbaj kimenetelét nyilván döntően befolyásolja ugyan, de minimum furán venné ki magát, ha a Szellemnép tagjai vígan megskalpolnák a programért vagyonokat odafizető iparmágnást, vagy Hector Escaton gúnyos mosollyal lőné szemen az idegesítő könyvelőt.

Ebbe a csodavilágba érkezik – többek között – az idealista, tipikusan jófiú William (Jimmi Simpson), akinek kezdetben igazából nem is fűlik a foga az egészhez, csak társa, a nagypofájú, élvhajhász bunkó Logan (Ben Barnes) rángatja bele az egészbe, és az egész történés-láncolatnak az ő eljövetelük válik a katalizátorává. Náluk is fontosabb karakter azonban a sorozat legmisztikusabb szereplője, az Ed Harris által (ismét) zseniálisan alakított, név nélküli Fekete Lovas, akiről kezdetben nem sokat tudunk meg azon kívül, hogy megszállottan keres valamit, és hogy egy pszichopata állat. De vajon tényleg az? Hiszen az általa megkínzott, kivégzett, megerőszakolt, kivéreztetett androidok voltaképpen csak gépek, a park berendezései, amiknek igazából pontosan ez a megsemmisülés a feladatuk (szerencsétlen Teddy Flood például szinte megszámlálhatatlanul sokszor patkol el a tíz rész során). Hogy aztán másnap, újra munkaképes állapotban, tisztára törölt memóriával újrakezdjék a napjukat, amelynek végén valószínűleg pontosan ugyanolyan megsemmisülés vár rájuk. Persze nem úgy élik át újra az egészet, mint mondjuk Bill Murray az Idétlen időkigben azt az egyetlen sorsfordító napot, hiszen az a jövevények számára már túl unalmassá válhatna, de a történések ciklikussága megvan. Míg aztán egyre többen közülük el nem kezdenek bugossá válni, és „emlékezni" korábbi életeikre, vagy valami egészen másra.

Ez persze csak a kimondottan összetett történet-vezetésű, kábé huszonöt kiemelt szereplőt mozgató Westworld legkönnyebben megragadható történetszála, és olyan szintű lebutítása a dolognak, mintha a Harcosok klubjára azt mondanánk, hogy amatőr bokszolókról szóló film. Mert itt van még a parkot üzemeltető csapat is, élén az egészet megalkotó, igen hatalmas Isten-komplexussal megáldott dr. Robert Ford (a mindig remek Anthony Hopkins), egykori társa, a park megnyitását megelőzően elhalálozott, ám a beszélgetésekben mégis újra és újra felbukkanó titokzatos Arnold, a programozó csapat zseniális vezére, Bernard Lowe, a biztonságért felelős team, és nyilván a köztük feszülő érdekellentétek, meg az egész bonyolult kapcsolatrendszer. És persze a cég vezetőségének képviselői, a narratívák szerzői, a technikusok, a segítők, talán csak a házmester, a fia és a kéményseprő maradt ki a szórásból.

Még egy dolog, amiről nem sok helyen emlékeznek meg, pedig mindenképp érdemes: a Westworldben a két legfontosabb karakter nő. Ez pedig abban a vadnyugati világban, ahol a nők általában vagy prostituáltak, vagy ártatlan bociszemű, megvédendő hölgyek lehettek, nem kicsi dolog. Mondom ezt úgy, hogy a Thandie Newton által – amúgy a játékidő jelentős részében (szerencsére) ruhátlanul – alakított Maeve nem csak hogy kurva, hanem az egész vadnyugati kupleráj madámja, a már említett Dolores pedig eleinte valóban réveteg arccal a naplementébe bámuló, a világban kizárólag a szépséget látni próbáló tehenészlánynak tűnik, aztán persze kiderül, hogy mindkettejük sokkal több ennél. (Azt most hagyjuk, hogy mennyire kemény dolog a fiatal lányként a való életben is megerőszakolt Evan Rachel Wooddal eljátszatni egy olyan karaktert, akin újra és újra erőszakot tesznek.)

A Westworld előre borítékolható, hatalmas sikerét leginkább az bizonyítja, hogy a kérdések sorozatává vált. Persze, valahol minden igazán jó széria az, de az azért viszonylag ritkán következik be, hogy a rajongók kikockázzák a jeleneteket, azt skubizva, pontosan mit is látunk a háttérben, hátha az valami plusz-információ-morzsát jelenthet, többszáz kommentet puffogtassanak el olyan banális dolgokra, mint hogy akkor most pontosan milyen töltényekkel is lőnek a vadnyugati skanzenben, és napokon keresztül rágódjanak azon, hogy akkor ő most miért ezt mondta, miért neki mondta, és amúgy is mi az ördögöt jelent mindez? És mi van, ha mindenki android, kivéve Anthony Hopkins-t? És mi van, ha egyedül ő az, és így áll bosszút mindenkin? És hány éves a kapitány? Természetesen mindenre aztán a tizedik rész végén sem derülhet fény (annál kevésbé, mivel az HBO már berendelte a második évadot), de a széria alkotói szerencsére nem estek a Lost hibájába sem, azaz az sincs, hogy alig valamire kapunk viszonylag ésszerű választ. Talán még az is kiderül, hogy ki álmodik kit, még ha ettől sem Dsuang Dszi, sem a lepke nem lesz boldogabb.