Nem akarom megjátszani az objektív kritikust. Nagy francot: elvakult rajongó vagyok. Igen, az a típus, aki még a kéthetes kutyaszart is megvenné, ha olyan csomagban árulnák, amin rajta van a négy betű, közepén a villámjellel. Sőt, később megvenném a kutyapiszok gyűjtőknek piacra dobott változatát is.
megjelenés:
2008 |
kiadó:
Sony / Columbia |
pontszám:
10 /10 Szerinted hány pont?
|
Most viszont könnyű dolgom van, mert szó sincs ilyesmiről, a Black Ice névre keresztelt tizenötödik sorlemez – már amennyiben a Who Made Who-t nem számítjuk önálló stúdióalbumnak - ugyanis kimondottan méregerősre sikerült. Nyolc éve például egészen biztosan nem adtak ki ennél jobbat! De istenigazából a jelenlegivel megegyező összeállítású brigád az überelhetetlen Back In Black óta nem. Van tehát új lemez, a leghosszabb, amit valaha csináltak, rajta tizenöt dal, és ennyi információ bőven elég is lenne - gondolhatnánk. Az idén harmincöt éves veterán banda ugyanis olyan, mint a Coca-Cola: tudod, mit akarsz, azt is kapod, így hát nem kell utálkozva félredobnod, hogy mi a tököm ez, ennek tisztára banán íze van. Csak aztán meg ne lepődj!
A beharangozó single Rock 'N' Roll Train nyitásában már ellenállhatatlanul ott nyomulnak a mindenki által ismert, egyszerű, szaggatott Young-riffek, Brian Johnson továbbra is megpróbálja kisüvölteni a torkába ragadt smirglipapírt, a szürke eminenciás Williams-Rudd páros meg hozza azt a pumpáló ritmust, amire baromi gyorsan rá tud állni a szív. És igen, Phil barátunkat egészen biztosan megfenyegette gyerekkorában az anyja, hogy bezárja a fáskamrába, ha a jó öreg 2/4-en kívül bármi mást mer ütni, így aztán a hetvenes évek eleje óta nem is tett ilyen galádságot, de akkor is, azért is, az egésznek pont ez adja azt a visszafojtott energia-jelleget, amitől több évtizede működik a dolog.
És így tovább, és így tovább, amíg meg nem érkezik a négyes Anything Goes, amely dalt melegen ajánlom a „minden AC/DC dal ugyanolyan" mondóka lelkes híveinek. Johnson itt a lemez - meg talán egész karrierje - során először próbálkozik meg a klasszikus értelemben vett énekléssel, amitől a dal kicsit olyan lett, mintha a tök részeg Bruce Springsteen (Brian „tiszta" énekhangja tényleg meglepően Boss-os) a csontra betépett Stones élén meg akarná mutatni az Aerosmith tagjainak, hogy hogyan kell eljátszani egy vidám boogie-t. Maxira vele, de azonnal! Utána persze helyükre kerülnek a dolgok, hisz jön a pulzáló basszus kezdésével a klasszikus Live Wire-t felidéző War Machine, ami meg már megint törzskönyvezett észídíszí.
Innentől aztán sorjáznak a régi vágású, szikár, feszes DC boogie-k (Spoilin' For A Fight, Decibel, She Likes Rock 'N' Roll), meg ritkábban olyanok is, amik inkább a nyolcvanas évek közepének némileg könnyedebb, ámörikás rockhoz közelebb álló éráját idézik meg (Wheels, és hirtelenjében másikat nem is tudnék mondani). Blájen újfent danolni kezd – legmarkánsabban a Rock 'N' Roll Dreamben, de a lemez vége felé szép suttyomban majd' minden dalban - és ez az egész móka borzasztóan ragad is a fülbe bele, főleg, hogy sehol semmilyen Boogie Man-féle lelassult üresjárat. Ellenben van például slide gitár a Stormy May Day-ben (mekkora dal lett már ez is!), a Money Made-ben meg Angus Bácsi hoz valami furcsa, kissé tán countrys témát, és hát ilyeneket se csináltak még soha - mondom én, kurva jól ki van találva ez az egész. Meg vagyunk lepve, de csak azért, hogy a záró címadó búcsúzóul barátságosan hátunkra csapva adja tudtunkra: a boogie örök és elpusztíthatatlan.
Már a nyolc évvel ezelőtti Stiff Upper Lipnél is úgy éreztem, hogy a Young tesók kilábaltak abból a kreatív hullámgödörből, amibe a Ballbreaker idején döccentek bele, de most már egészen biztos vagyok benne. Ha rajtam múlna, most hagyatnám abba velük ezt az egész cirkuszt (persze csak azt követően, hogy megnéztem őket az Arénában), mert a Black Ice-szal aztán igazán emelt fővel és ép gerinccel lehet elbúcsúzni. Tízest kapnak, és nem (csak) azért, mert elvakult rajongó vagyok, hanem mert annyit ér.
Hozzászólások
Abszolút igazad van :) Ez így van, elfogytak ők már...