Shock!

Hányszor van az, hogy hallgatnál valami újat? Keresed azt a hangot, azt a hangzást, azt a refrént, ami beléd bújt tinédzserkorodban, de már karcosra játszottad a cédéidet (vö. bakelit lemezeidet), néha már a Livin' On A Prayer varázsa is belesimul a vasárnapi ebédbe, és gondolkodsz a talányon, miszerint képtelenség, hogy nincs négy-öt olyan krapek a világon, aki akár poénból összerakna egy vicclemezt a '80-as évek paneleiből, mert bizony néha már az is üdítőbben hatna, mint révedve nézegetni az Invasion Of Your Privacy holdfényű borítóját, majd a nosztalgiából felpillantva magunk elé mormolni, hogy nincs új a nap alatt. Lássuk be, a Wig Wam felbukkanása sem most volt, a Steel Panther hangulatos bulizenéje elvileg rendben volna, ám a szövegvilága bántóan taszító, még egy részeg tinipartin is ciki, és hát valljuk be, néhány újbóli összejövetel sem feltétlenül azt nyújtja, amit várnánk. Oké, ott a Winger tízpontos zsenialitása, azonban ők sem fiatalok már, és az érzés is más, mint az Easy Come, Easy Go idejében. Hm, Taking Dawn. Hatalmas mosoly a lemezük, ők már pedzegetik, mi kell a vérbő hard rockhoz, de hát ők is több mint két éve, hogy váratnak minket.

Épp ezen keseregtem tiszteletre méltó Ádám kollégámnak, és ki is adtam az ukázt: mondjon nekem olyat, hogy legyen benne tiszta, fülbarát énekhang, szólózzanak benne tisztességgel, legyen benne lendület, szomorúságnak még a csírája se forduljon elő benne. Na, ez ám a feladvány, nem is került elő semmilyen név. Pár hét után aztán egyszer csak előhozakodott a tippel: Blessed By A Broken Heart. Mi van? Ez most számcím? Kié? Lemezcím? Nem, az a Feel The Power. Az igen, ilyet mintha hallottam volna már, mekkora klisé! Előző lemezük a Pedal To The Metal, uhh, ekkora szólást, Vandenberg, Impellitteri csuklanak, de úgy tűnik, a srácok komolyan veszik, nosza, hallgassunk csak bele! YouTube és Google a barátaid, ott vannak a srácok, mullet, szűk nadrágok, tigrismintás gitárok, atyavilág, ébred a kíváncsiság! És hoppá, valóban, tekerős riffek, himnuszok, hatalmas kórusok és dallamos, virga szólók, ahogy a hőskorban. Frontember, aki helyből hátraszaltózik, és még énekelni is tud. Ilyet?!

A csapat kanadai. 2004-es első lemezükön a metalcore-os, zúzós, acsarkodós vonalon mozogtak, de második, tagcserék utáni, 2008-as albumon már megjelentek a táncos alapok is, dobgéppel és határozottabb szintetizátor-alapokkal megtámogatva a lendületes, jóval rockosabb alapokat, és a srácok hallhatóan szánt szándékkal rámentek a slágergyártásra is, a Move Your Body című szerzeménnyel kívánták megmozgatni a fiatal tábort.

És ezzel el is értünk 2012. január 24-éhez, amikor a srácok becsengettek az ajtón, és kezünkbe adtak egy csomagot, amelybe a '80-as évek rockzenéjének legszebb mintáit pakolták. Elsőre nem nagyon tudtam, mi van. A gitárhangás olyan, mintha egy Ratt lemezt játszanék le, karcos, de tiszta, nem az a „korszerűen" száraz, lejjebb hangolt megszólalás. A kezdő Deathwish darálós riffje is a korabeli recept szerint dörren meg, kétlábdobokkal megtámasztva, ám az ének belépésekor megjelennek a finom harmóniák is a ritmusjátékban. Kezdek én is mosolyogni. Elérek az átkötő részhez (ún. bridge), ekkor már jön némi kórus is, és hopp, egy fülbemászó refrén, akkora dallammal, dús vokállal, hogy innentől kezdve kénytelen vagyok odafigyelni a továbbiakra, megáll a toll a kezemben. Mi ez, „ezt így hogy"? És hogy az antré még pofátlanabb legyen, kapunk egy szólót, aminek hallatán végleg biztos vagyok benne, hogy valami tehetséges, de elveszett csapat soha meg nem jelent lemezét hallgatom 1988-ból. Virgázós, ám dallamos, arpeggiós szólójáték díszíti a dalt, és ez a stílus végigmegy az egész lemezen aztán. Ami miatt mégis jelenkorba kell tenni a produkciót, az a nyomokban megjelenő ordibálós ének, ám ez nem zavaró, mégiscsak elindultak ők is valahonnan. Mindkét énekstílusért Tony Gambino felel, egy torkig kivarrt – társaihoz hasonlóan –, mulletet viselő srác, aki a videók tanulsága szerint zeneileg nem éppen képzetlen, zongorán és gitáron is elvan, de hallatszik, hogy a kórusok kimunkálásában is oroszlánrészt vállalt. Ha már billentyűk, nem szabad elmenni amellett, hogy az összes dalban jól hallható a szintetizátor, markánsan, de arányosan festi alá a mindenkori harmóniákat, riffeket, refréneket is.

A lemez egyik ékköve a második, Shut Up And Rock című szám. Igazi, fejrázós, hajlengetős, szaggatott farmeres, közönségénekeltető rockhimnusz, jó kis közhelyekkel kitapétázott szövegekkel, de kit érdekel, valóban arról van szó, hogy érzed-e az erőt, ami süt ebből a zenéből, és közben arra kell figyelned, hogy a libabőr ki ne dörzsölje az inged. Tényleg csodálatos, ahogy a srácok felmondják a leckét, amelyet a '80-as évekből vettek, szóról szóra, de saját hangon, egy cseppet sem dadogva, hanem lelkesen, végig vigyorogva. Ráadásul egy olyan zenei környezetben, sőt, kultúrkörnyezetben, hogy adekvát a kérdés: honnan veszik a bátorságot, hogy szembemenjenek a trendekkel? Szerencsénkre a válasz cseppet sem érdekes. Itt egy tizenkét dalból álló időgép, a legnemesebb anyagokból összeállítva.

Külön szót érdemel a szólógitáros „Shred" Sean Maier. Fogja Carvin gitárját, csíkosra szigszalagozza, és teker. Annyira, hogy ne legyen kusza, követhetetlen hangmenés, amit előad, ugyanakkor felvonultatja a gitár hőskorának stílusjegyeit. Eddie Van Halen örökségéből ugyanúgy idéz, mint Jason Beckeréből, mindehhez nagyon kellemes, éneklő hangszíneket használ, nincs vonyító agyontorzítás, ám van finom tremolózás, élmény hallgatni. Nem, nem mondhatni még, hogy védjegyszerű megoldásai vannak, ám ezzel a lendülettel és némi tudatossággal pár év múlva könnyen emlékezetessé teheti munkásságát.

Kapunk némi AOR-os, hogy ne mondjam, NYÁLas romantikát is az I've Got You című tétellel, ami egy romantikus hangulatú, zongorával induló dal, amely bármelyik mai rádióból jól szólna, de a Blessed mégis tett bele olyan elemeket, amitől megmarad csodálatos rocklírának, ízléses szólóval, tiszta énekkel, telt kórusokkal. Számomra a lemez második csúcspontja, mind felépítésében, mind arányaiban telitalálat. Napokig beletapad a fülbe, dúdolni kell autóban, zuhany alatt, biciklizés közben. Kapunk még táncütemeket a Scream It Like You Mean It refrénjében, de előtte felvezetik a Sunset Strip hangulatát kellőképpen a verzékben, óvatos trappolás, szintiszőnyeg, csipogó riffek, mintha ezt is a slágerlistákra célozták volna, mármint a '89-es MTV-éire. A csapat első rendes, megrendezett klipjét a Forever című dalra készítették, ami nagyjából jellemző keresztmetszete az albumnak, lendületes, fülbemászó, sokszólamú refrénnel megáldott szám, ikergitáros felvezetőjű, szuper arpeggióra épülő szólóval, váltakozó dobtempóval.

A Feel The Power nagyon erős indítása az évnek, de olyannyira, hogy megkockáztatom, ez lesz a befutó nálam 2012-ben. Vagy 1986-ban? Mindegy, itt vannak, érezzük az erőt!