megjelenés:
2010 |
kiadó:
Hammer / Edge |
pontszám:
8 /10 Szerinted hány pont?
|
A debütáló Soul Of A New Breed egyáltalán nem volt rossz, sőt, viszont igen sok gyermekbetegséggel küzdött, melyek közül a legsúlyosabb a túlzó Soulfly imádat (és követés) volt, melyet Körmiéknek már a remek borítóba csomagolt Evilutionre sikerült jócskán visszafaragniuk (nyilván teljesen azért nem tűnt el, de ez nem is gond), miközben zenéjük mind groove-osabbá és karakteresebbé vált. Az említett koronggal azóta is maradéktalanul elégedett vagyok, de azt azért már jó előre tudni lehetett, hogy ami volt, elmúlt, a harmadik lemezzel minden valószínűség szerint új történet fog elkezdődni.
Hiszen a csapat túlnyomó része istenhozzádot mondott: már magában Szabó Máté perkás és Kovács László gitáros távozása, valamint az Ektomorfos dobos barterüzlet elég lett volna, emellett váltás történt az egyik leglényegesebb poszton is: Gabó Ádám énekes munkahelyi dolgok miatt nem tudta folytatni a közös munkát, helyére az a Bölcsföldi Zoltán érkezett, aki korábban a North6 sorait erősítette, ám számomra totál ismeretlenül csengett a neve. Zoli hangja nem rosszabb Ádáménál, viszont igencsak más: tisztábban és magasabban cseng, kissé tán kevesebb dög és erő is szorult bele, ám énektémái sokkal dallamosabbak elődjénél, és ez az énekstílus teljesen jól érvényesül is a MindStream egészén. Vele tényleg új ösvényre lépett a Cadaveres, ám úgy, hogy közben minden régebbi fontos jellemző (törzsi dobok, színesítő perka, hol Machine Head, hol Soulfly, máskor pedig Slipknot módra szigorodó gitárok) megmaradtak, csak közben mintha összefogottabb lenne a produkció.
A nyitó Poison Thru Your Ears kapásból tízpontos Cada-esszencia: szaggató gitárok, elmaszatolt törzsi jelleg, perkás díszítés, acsarkodó ének némi szövegköpködéssel megspékelve, hogy aztán az ultradallamos refrén a semmiből előugorva vágja hátba a gyanútlan fülelőt. Az pedig csak hab a tortán, hogy a dal végi szólót nem más tolja, mint a mostanában kivétel nélkül mindenhol felbukkanó Vörös Attila. A These Eyes aztán már sokkal kevésbé morcos, a fő énektéma mindvégig dallamos, a refrén pedig már meglepően az, persze a végére ez is bevadul, és teljesen jól is sikerült a móka, akárcsak a némileg hasonló, zeneileg elég markánsan a Roots korszakos Seput felidéző Brushed Aside, ahol viszont borzasztóan zavar az a csont egyszerűre vett, kimondottan idegtépő gyermekmondókára, vagy még inkább kiszámolósra hajazó refrén. Ellenben a lezárása az egész korong egyik legeredetibb pillanata, az elvarázsolt keleti hangulat Nagy Attila vendégzenész szitárjátékát dicséri. A Kicking Me tán a legszigorúbb tétel a korongon, mind súlyos, halványan Slipknot-ízű zenéjét, mind pedig Zoli igencsak feketével festett sorait tekintve, majd jön a ravasz címadó, ami azzal a fergetegesen húzós groove-val, tökéletesen elhelyezett perkáival és újfent megadallamos refrénjével simán veri a mezőnyt. A levezető zúzda közben felcsendülő szólót pedig ismét Nevörmór Ati küldi – ez a szám bizony úgy tökéletes, ahogy van.
A Terminate dallamosan szaggató kezdéséről nekem elsőre a rég hallgatott Static-X ugrott be, aztán gyorsan elhessegettem ezt az érzést, de csak azért, hogy megtízszerezve térjen vissza a Twenty-Twelve alatt, bár az azért tuti, hogy szegény jó Wayne Static az élete árán sem lenne képes ilyen tuti dallamokra. Az Avalanche Of Nonsense/Zuvuya páros új elemeket már nem igazán hoz a képbe, az első inkább a törzsi hangulatot erősíti, sajna nem különösebben emlékezetesen, az utóbbi pedig sajátos keveréke a „régi" Cadaveres Sepu/Soulfly mániájának és az újabb, dallamos törekvéseknek. A többi számnál lassabb tempója miatt jó átvezetés a záró Bring Me The Starshoz, ami – szinte már szokásos módon – egy lírai dal, Zoli tiszta hangja itt élhet igazán, és nem mondom, hogy hű de nagyon eltalált volna ez a merengés, de lezárásnak kvázi tökéletes. Szűk negyven perc alatt le is fut a CD, és tényleg sikerült annyira jól, hogy kapásból újra áramoltatni kezdjük az elménket.
A Cadaveres megújult legénységgel ugyan, de harmadszorra is igen minőségi cuccot vágott le az asztalra, mind a fent kivesézett zenei anyagot, mind a Jacsó Balázs által kreált művészi borítót és bookletet, mind pedig a bombasztikus hangzást figyelembe véve. Ez utóbbi a már rengetegszer bizonyított Varga Zoltánt dicséri, és egy új stúdiót, a törökbálinti SuperSize-ot. Mindezek eredőjeként a MindStream a tavalyi év egyik legjobb hazai produktuma lett, élőben pedig hagyományosan tigris volt a banda, nem hinném, hogy visszaestek volna.