Bár a Def Leppard nagy-nagy híve vagyok, Joe Elliotték utolsó lemeze, a 2002-es X nem vált túl nagy kedvencemmé: hiába írták az album mintegy felét az évtized legsikeresebb profi dalkovácsainak segítségével, Marti Frederiksen és Andreas Carlsson nem voltak képesek igazán karakteres témákat alkotni a leopárdok számára, a másik hányad pedig hiába rejtett hagyományosan erős saját nótákat, az egyensúly sajnos megborult.
megjelenés:
2008 |
kiadó:
Universal Music |
pontszám:
8 /10 Szerinted hány pont?
|
Minden idők egyik legsikeresebb hard rock bandája azóta csak egy hallgatható, de kissé felesleges feldolgozásalbumot adott ki két évvel ezelőtt Yeah! címmel, a friss stúdiólemez megjelenését pedig imádnivaló szokásukhoz híven megint folyamatosan későbbre és későbbre csúsztatták.
Ha másra nem is, hát arra egészen biztosan jó volt a Yeah!, hogy az élethosszig tartó high-tech lemezfelvételekért betegesen rajongó, legendásan tökölős Def Leppard ismét ráérezzen az egyszerű dolgok szépségére. A Hysteria stílusában írt zenei anyag a High 'n' Dry felvételeinek szellemében – mondja a banda a Songs From The Sparkle Lounge-ról, és tényleg van valami találó ebben a meghatározásban, még ha összességében természetesen ez az album sem veszi fel a versenyt az überelhetetlen Pyromania / Hysteria / Adrenalize slágergyűjtemény-triásszal. Az ugyanakkor már elsőre is nyilvánvaló, hogy a Sparkle Lounge sokkal jobban hallgattatja magát, mint az X, ami abszolút örömteli: az egész albumnak van egyfajta „bedugjuk a gitárokat és csak nyomjuk a rock'n'rollt" hangulata, ami azért valljuk be, nem feltétlenül volt rájuk mindig jellemző. Spontán, természetes és mindenféle túlbonyolítástól mentes, alapvető a sound, és néhol maga a zene is sokkal nyíltabban idézi a csapat sokat emlegetett '70-es évek-beli glam/ősrock gyökereit, mint az egészen korai időszakot leszámítva bármikor.
A lemez nem egészen 40 perces, vagyis egyáltalán nem hosszú, és körülbelül 3-4 hallgatás elegendő ahhoz, hogy az összes nóta bemásszon a füledbe. A Def Leppard mérgezően fogós dallamok, gyilkos kórusok iránti érzéke tehát mit sem kopott, noha amolyan igazán arcbamászó, minden listát megolvasztó slágerhimnusz nincs az anyagon. Inkább egységesen erősek a friss szerzemények, a nyitó Go például helyből az album egyik legizgalmasabb és egyben legmodernebb megközelítésű dala, itt még a méltatlanul alulértékelt Slang lemez hangulata is visszaköszön egy kicsit, de a Tim McGraw countrysztárral közösen írt és rögzített Nine Lives is mindenképpen jó választás volt első single-nek, ez a nóta ugyanis simán nagy kedvenccé válhat az amerikai rádiókban. Tempója és nyifogtatott gitáros kezdése igazi klasszikus ősrock, a T. Rex vagy a Sweet munkásságának klasszikus defleppardi újraértelmezése ez egy kiirthatatlan refrénnel. A '70-es évek ízei egyébként szinte minden dalban visszaköszönnek, legyen szó akár a tapsolós ritmusú C'mon C'monról, a húhhúhhúzós indítású Tomorrowról (benne az egyik legjobb refrénnel) vagy az egyszerű, de nagyszerű rock'n'roll Bad Actressről.
A Songs From The Sparkle Lounge-on a direktebb, cizellálástól mentes és alapvető dalok dominálnak, de azért most is akad néhány kísérletezősebb téma. Érdekes, hogy ezúttal a kötelező ballada is ezek közé tartozik: a Love vokálmegoldásai, hangulata leginkább a klasszikus Queent juttatják az ember eszébe, de a Beatles említése sem nagy mellélövés, az összhatás alapján ugyanakkor ez aztán minden, csak nem tipikus slágerlíra. Roppant finom darab, megéri odafigyelni rá, még ha nem is ez minden idők legjobb Leppard balladája, ha érted, mire gondolok. A Rick Savage pulzáló basszusára építő, még némi női vokált is felvonultató, furcsán feszült hangulatú Cruise Control sem egy szokványos nóta, ám roppant erős, akárcsak a záró Gotta Let It Go a jellegzetes visszafogott verzék után berobbanó bombarefrénnel, de ebben is van valami cseppet sem szokványos hangulati többlet. Nálam egyelőre ez a befutó a lemezről, de igazából tényleg az egészet jól esik oda-vissza hallgatni.
Ez a csapat sosem az egyéni teljesítményekről volt híres, hanem a páratlanul egységes összhatásról, amiben természetesen ezúttal is minden a helyén van: a vokálok ugyanolyan fenomenálisak, mint mindig, Elliott egyébként nem csúcskategóriás torkából is kihozták a maximumot, amikor pedig Phil Collen vagy Vivian Campbell elengedik az ujjaikat, az ember önkéntelenül elvigyorodik. Rick Allen dobjai is olyan természetesen szólnak, mint talán tragikus balesete óta egyszer sem.
Rockvonalon a Def Leppardon kívül egyedül a Led Zeppelin és a Van Halen rendelkezik két olyan albummal is, ami Amerikában gyémánt státuszba került (ez 10 millió eladott példány után jár): a Pyromania és a Hysteria még ma, a hagyományos lemezipar lassú agóniája közepette is stabilan évi több tízezres nagyságrendben fogynak a boltokból, a csapat pedig egy átmeneti visszaesést követően az utóbbi években megint visszaköltözhetett a nagy amerikai arénákba. Vagyis hosszabb távon alapvetően tökmindegy nekik, milyen fogadtatásban részesül majd a Songs From The Sparkle Lounge, mégis az az érzésem, hogy ez az anyag különösen közel áll a szívükhöz. Abszolút élvezetes, görcsmentes lemez, ami 2008-ban is garantáltan megtalálja majd a saját közönségét.