Shock!

Az új Europe szinte mindent felülírt idén, főleg miután láttam az előzetes klipet, mely a címadó és egyben nyitó dalról (utóbbi státusszal persze nem voltam még tisztában) készült. Ennek megtekintése után nyugodtan dőltem hátra, tudva, hogy komoly baj már nem lehet a lemezzel, hiszen a Last Look At Eden nóta retrósabbnak tűnt, mint a két előző újkori lemez bármelyik tétele – málházós tempója és a monumentális szintiszőnyeg kissé a Sign Of The Times-t juttatta eszembe, persze modernebb köntösben.

Szemellenzős fanok persze ne is álmodjanak Countdown vagy Out Of This World 2.-ről (le kellene lassan mondani ezekről az ábrándokról), mert továbbra sincs szó ilyesmiről. Való igaz ugyan, hogy a Europe most került legközelebb régi önmagához, de továbbra is az előző anyagok által kitaposott ösvényen haladnak.

A „retrós" jelző amúgy abszolút megállja a helyét, de inkább a szó 70-es évekbeli, „ősrockos" értelmében, John Norum kései szólóalbumait idézve. És persze visszatértek Mic Michaeli billentyűi is, nagy hangsúlyt fektetve a diszkrét, ízléses Hammond-szőnyegekre. A hatásos szimfonikus intróból kibontakozó, már említett Last Look után ugyanis két olyan dal következik (Gonna Get Ready, Catch The Plane), ami simán elférne a mai Deep Purple repertoárjában is – ez a stílus nem más, mint kiteljesedése annak a szellemiségnek, amit a zenekar a Prisonersen elkezdett: ugyanolyan hatalmas blues groove-ok hallhatóak itt is, amik pl. az abból a korszakból származó Yesterday's Newsban. Ha valaki csípi azt a klasszikus nótát, garantáltan semmi baja nem lesz az efféle megközelítésű új dalokkal – a fent említettek mellett a Mojito Girl is ilyesmi feelingű és ebben ráadásul egy jó adag Superstitious is megbújik. Ha ez nem Hard Rock, akkor én nem tudom mi az 2009-ben – nem is beszélve a The Beastről, amely az egyetlen igazán tempós tétel, rafinált zakatolós riffel, hatalmas refrénnel, leállós középrésszel és persze király Norum-szólóval. Sokadszorra is csak szenzációsnak tudom nevezni.

A lírai vonal is rendkívül erős: a New Love In Town egy kissé bonjovis, kissé sablonos, de így is abszolút működőképes ballada; de a lemezzáró In My Time című blues lírai egyenesen katartikus – olyan, mintha a When A Blind Man Cries-t kevernénk össze valami klasszikus Gary Moore-témával. Persze a Zep a No Stone Unturnedről is beugrik – itt visszatér az intró szimfonikus hangszerelése, és nem kevés Kashmir-hangulatot kölcsönöz a Europe-tól még ennyi kísérletezés után is szokatlan felépítésű dalnak. Igazából mindegyik szám baromira tetszik, az ősrockos húzás ugyanis egységessé teszi a zeneanyagot – a következő hónapok egyik legizgalmasabb kérdése mindenképpen az, mely dalokat is kapják majd elő a turnén, pláne hogy remélhetőleg megint kijutunk januárban Bécsbe, szinte napra pontosan három évvel a legutóbbi buli után.

Igazi „vissza a gyökerekhez"-jellegű dalcsokrot kaptunk a Europe legénységétől 2009-ben – 80-as évekbeli rajongók számára persze rossz hír, hogy a „gyökerek" nem a Final Countdownt jelentik Joey Tempesték számára, hanem valami egészen mást. Együttérzek azzal, aki csalódott, nekem mindenesetre nagyon bejön ez a lemez: mivel ez tetszett meg leghamarabba a három kései alkotás közül, azt hiszem, nálam most ért teljesen be az új Europe.