Shock!

A fene se gondolta, hogy az Úr 2011-ik esztendejének első harmada arról fog szólni, hogy egymás után hallgatok rongyosra olyan rocklemezeket, amelyek minden gond nélkül megjelenhettek volna jó negyven évvel ezelőtt is. Oké, én máskor is igen gyakran művelek ilyen muzikális szellemidézést, viszont ez alkalommal tényleg gyors egymásutánban bukkant fel több olyan csapat is, amely legfőbb céljául a '70-es évek zenéjének tökéletesen korhű felelevenítését tűzte ki. Hogy ez akkor most egy új trend-e, és egyáltalában szükségünk van-e rá, hogy az legyen, majd eldöntik az okosok, én azonban elhatároztam, mindhárom újsütetű kedvencem új lemezét megismertetem a mélyen tisztelt publikummal, sajátos revival trilógiát alkotva ezáltal. Az Orchidot már letudtuk, ez itt a skandináv szekció helye, nemsokára pedig érkezik egy Blood Ceremony ismertető is, és ezzel az ördögi kör szépen bezárul.

A svéd Graveyard a trojka legkevésbé fémes tagja, nyilván nem kell hozzá túl sok ész, hogy a cím alapján rájöjjünk, itt bizony míves blues rockot fogunk hallani, kábé a Led Zeppelin (leginkább ők), a Cream, a Yardbirds és a Ten Years After-féle hatalmasságok által már kitaposott ösvényen (mit ösvényen, nyolcsávos autósztrádán) haladva. De hogy ne csak ősrégi csapatokat említsek, a Black Mountain korongok, vagy a Black Crowes újkori dolgai, élükön a Warpaint lemezzel egészen hasonlóak, emellett pedig a tempósabb szerzemények, mint pl. a lemezt lendületesen kezdő Ain't Fit To Live Here, vagy a slágernek való RSS kapásból az underground szupergrup The Company Bandet juttatta eszembe, ami nálam abszolút jó pont. Meg nyilván a honfitárs Witchcraftet is, akikkel a srácok ősidők óta jóban is vannak, ahogy az már retro rockereknél szokás.

Már az első számnál hallani amúgy, hogy a lemez pont azzal a lélegző, tiszta, óriási térrel rendelkező hangzással bír, ami egy ilyen jellegű albumtól elvárható. A blúzolás erősödik az igen érdekes című, és még furcsábban kezdődő (visszafelé játszott ének lenne?) No Good, Mr. Holdenben, amiben mindkét gitáros/énekes: Joakim Nilsson és Jonatan Ramm szépen teljesít, egyikőjük sem kezd ugyan virgatépésbe, de amit eljátszanak, az totál feelinges. Még inkább a soron következő címadóban, ami lazán tízpontos darab, remekbe szabott refrénnel, ráadásul a címével ellentétben pont, hogy egy energikusabb tétel, amiben még maga Lucifer is megidéződik. Ja igen, ez még egy fontos dolog: a Graveyard az újonnan felbukkant retro csapatok lényegében teljes mezőnyétől eltérően totálisan mellőzi az okkult szövegeket és ezzel összefüggésben a sejtelmes-misztikus hangulatot is.

Egy szép hosszú merengő jön, valljuk be, kicsit tán unalmas is, viszont Rikard Edlund basszusfutamai azért szépen ott vannak a helyükön, ellenben a szám címe elég megtévesztő: Uncomfortably Numb, pedig a Pink Floydhoz sok közük nincs. Azért ne szomorkodjunk soká, hiszen érkezik a Buying Truth (Tack & Förlåt) vidámabb témája, és amikor nekem szögezi a kérdést, miszerint „When was the last time that you felt alive?", kapásból vágom rá: hát éppen most. A hatos Longing kilóg a sorból, merthogy ez egy fütyülős country nóta, és ezek a kedves fiatalemberek ott a messzi vadészakon annyira érzik ám ezt is, hogy csak azért nem rohanok ki a parkolóba, hogy hűséges hátasom nyergében nekivágjak a végtelen alföldi vidéknek, mert hallani szeretném a lemez még hátralévő részét. Jól is teszem, mert a remek Ungrateful Are The Dead jön, ami nem csak az orgona miatt annyira Deep Purple-ös, majd a már említett RSS boogieja után a The Siren zárja a műsort. Ismét egy epikusabb, borongós darab, szirénekkel, démonokkal, a végtelen tengeren hánykódó hajótöröttekkel (lásd a borítót) zeneileg az Uncomfortably Numb ikertestvére, bár ez azért egy pöttyet jobb. Mégis, úgy érzem, az ilyen nagyívű-kifejtős nóták nem állnak annyira jól a csapatnak, de ettől eltekintve azért igencsak jó munkát végeztek.

Amit ráadásul - a Graveyard szerencséjére – nem csak én gondolok ám így, hanem szülőhazájuk is, mivel jelen hónap elején nem más vezette a svéd eladási listát, mint a Hisingen Blues. Hát, ez azért nem semmi, mondhatjuk erre hümmögve, és kívánjunk is nekik szépen még jó hosszú utat az általuk választott ösvényen (ami simán összejöhet, hiszen ez még csak a csapat második lemeze), és adjunk nekik egy erős nyolcast.