Végül Vinnie Paul is csak leporolta a dobverőit... Dimebag Darrell meggyilkolása után kérdéses volt, mikor tér vissza az aktív zenéléshez az amerikai metal színtér egyik meghatározó arca, és főleg, hogy kikkel. Cseppet sem meglepő, hogy Vinnie végül nem nyeretlen kétévesekkel alapított bandát: itt van a Mudvayne-ből Chad Gray énekes és Greg Tibbett gitáros, a Nothingface-ből pedig Tom Maxwell gitáros és a Danziget is megjárt Jerry Montano basszer (utóbbi azóta le is lécelt, helyére a Damageplan Bobzillája ugrott be).
A project bemutatkozását érthetően komoly várakozás előzte meg, Amerikában például a Billboard lista kilencedik helyén nyitott az Epic által gondozott debütáló album, a nyári Family Values turné pedig nagy valószínűséggel még jobban bedobja majd őket a köztudatba.
A zenekar döbbenetesen ostoba nevén és a harmadosztályú lövöldözős számítógépes játékokat idéző full igénytelen borítón simán túltettem magam, de az igazság az, hogy hiába szerettem volna nagyon szeretni a lemezt, annál sokkal többet sajnos nem tudok róla elmondani, minthogy ez egy vérprofin összerakott zúzós metal album, atom hangzással. El lehet hallgatni, meg lehet szeretni, de igazából semmi olyan nincs benne, amit ne hallhattunk volna korábban másoktól akár ennél ütősebb formában is, pedig Vinnie és a két Mudvayne-es srác kooperációjától kimondottan sokat vártam különlegesség szempontjából.
Hogy milyen zenét is játszik a Hellyeah? Vinnie és öccse Pantera utáni bandája, a Damageplan vonala alapból jó közelítés lehet, noha az azért jóval színesebb volt ennél, már csak Dimebag páratlan játéka miatt is, és nem utolsósorban fogósabb, jobb nóták sorakoztak a New Found Poweren, mint itt. A Pantera sokoldalúsága, csavaros megközelítése vagy a Mudvayne megtekert agyassága tehát – sajnos – nem jellemző az új csapatra, és ugyanígy megtévesztőek lehetnek a kalapos redneck party vadállatokat ábrázoló fotók is, noha itt-ott akadnak Zakk Wylde-osan elfacsart riffek és enyhe southern ízek is.
Szigorú, vastag groove metal ez 12 nótán keresztül, de valahogy nem hallom azokat a kiugró dalokat, amiket szerintem jogosan lehetne elvárni ilyen kaliberű arcoktól, és ami még nagyobb gond, igazi egyéniséget sem nagyon vélek felfedezni. Ahogy volt Pantera stílus, és ahogy van Mudvayne stílus, úgy bizony nem beszélhetünk Hellyeah ízekről, olyan árnyalatokról, fogásokról, amik csak rájuk jellemzőek. Nem szabad persze azt hinni, hogy komolyabb probléma lenne a lemezzel, mert a fenti hiányosságoktól elvonatkoztatva kimondottan szórakoztató hallgatni a bandát. Ilyen szintű muzsikusoktól meglepő is lenne, ha valami csapnivaló produkcióval állnának elő, nem igaz?
A legerősebb nóta egyértelműen a klipesített You Wouldn't Know: nemcsak fogós, de van benne valami egészen sajátos lefojtott hangulat is, ami miatt rengetegen tudnak majd azonosulni vele. Ugyanígy jó a rövid, de velős nyitás Hellyeah is a maga bivaly húzásával, és kimondottan kellemes az AIC, Godsmack hangulatokat délies ízekkel vegyítő Alcohaulin' Ass is. Bejön a baromira elcsípett tempójú Matter Of Time vagy az okosan felépített Nausea is, de még a fél-lírai Thank You-t is alaposan odatették, „ezt nem hiszem el"-érzésem viszont sajnos egyiktől sem támad, ráadásul egyvégtében hallgatva kicsit össze is folyik az album, pedig nem hosszú, mindössze 44 perces.
Folyamatosan jönnek szembe az amúgy nagyon pofás, erőteljes, jobbára középtempós riffek, de hiába a rengeteg old school panterás, groove-os szaggatás, Tibbett és Maxwell sajnos távolról sem tudják ezeket olyan színesen, izgalmasan megszólaltatni, mint szegény Dime. Gitárszólók terén nem nagyon ragadtatták el magukat, ahol akad ilyen, ott rendben van a dolog, de izgalmakról ezen a téren sem tudok beszámolni.
Sokat dobhatott volna az összképen, ha az amúgy kiváló dallamérzékkel rendelkező Chad Gray többet énekel, mert hiába nem rossz ez a rekesztett üvöltözés, ha hosszabb távon nem tud bele annyi fantáziát vinni, amennyit szerintem kellene. Vinnie persze hozza magát, játéka ezer közül is felismerhető, iszonyatosan lazán, mégis páratlanul húzósan dobol, de olyan boszorkányos dolgokkal azért ő sem szolgál ezúttal, mint a Panterában vagy akár a Damageplan legjobb pillanataiban. A hangzásért egyébként ő maga felelt az utolsó Panteránál is bábáskodó Sterling Winfielddel karöltve, így nem csoda, hogy a lemez még a mai csúcsprodukciók között is kiemelkedően szól: tömbszerűen vaskos és kristálytiszta, ám mégis mocskos és horzsoló.
Igazán kíváncsi leszek, hogy a Hellyeah esetében egy tartósan helyet követelő csapatról van-e szó vagy csupán egy rövid életű projectről, ebben a lemezben mindkét eshetőség benne van. Simán adhatnék rá 8 pontot, mert zeneileg tényleg rendben van, de igazából pont a nevek miatt nem akarok, mert ezek az arcok ennél többre is képesek. No meg azért sem, mert a lemez hatására kíváncsiságból megint előszedtem az egyébként szintén nem feltétlenül klasszikus értékű Damageplan albumot, ami bizony így 3 év távlatából is köröket ver erre a friss anyagra.
