Shock!

december 23.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Imperial State Electric: Imperial State Electric

A rockzene mindig erős volt a polihisztorok kinevelésében. Itt van például ez a Nicke Andersson (vagy inkább Nick Royale-t kéne írnom?), aki már az Entombedban is sokkal több volt egyszerű dobosnál - ének, gitár, basszusgitár, zene, szöveg, borító, logó, produceri munka, minden játszott, ami éppen kellett, vagy amihez épp kedve volt.

megjelenés:
2010
kiadó:
Psychout Records
pontszám:
5 /10

Szerinted hány pont?
( 5 Szavazat )

Mondjuk már azzal is simán beírta volna magát a rockzene nagy történelemkönyvébe, hogy feldobolta a Left Hand Path-ot meg a Clandestine-t, személyes kedvenceim közé pedig azért, mert minden bizonnyal meghatározó szerepe volt abban, hogy a Wolverine Blues idején a svéd banda a death n' roll irányába fordult.

Ráadásul rendkívül jó ritmusérzékkel (mégiscsak dobos lenne, nem?) pont akkor ugrott le a száguldó vonatról, amikor kellett, hogy azon nyomban életre is hívja a tökös rock 'n' roll bandák prototípusát, a Hellacopterst, ahol ugye jó pár évig énekelt és gitározott. Jó, persze, ehhez egy másik megveszekedett rakenroller fenevad, Dregen is kellett, de azért az is igaz, hogy a Hella' Dregen kilépését követően sem adott ki gyenge lemezeket – talán a legutolsó korong kivételével, de az meg csupa feldolgozást tartalmazott, úgyhogy ebből a szempontból nem ér. Aztán, amikor 2008-ban leszálltak a pokoli helikopterek, Nicke barátunk egy pillanatig sem ült a seggén, hanem számos kisebb-nagyobb projektben vett részt, amik közül a kétfős Death Breath érdemel említést, amivel hősünk visszatért a death metalhoz (és a dobokhoz is), és ami – ha minden igaz – idén új lemezzel fog jelentkezni.

Aztán persze csak nem volt képes elfeledni a '60-as – '70-es évek zenéi iránti mérhetetlen rajongását sem, el is kezdett dolgozni egy szólólemezen, amihez az eredeti tervek szerint jó zenebohócként minden hangszert ő játszott volna fel. Aztán menet közben meggondolta magát, leakasztotta a szögről egyik korábbi cover bandájának (Cold Ethyl) teljes tagságát, ismételten csak a gitárt és a mikrofont tartva meg magának, és létre is jött az Imperial State Electric. Veszett iramban össze is hoztak tizenkét szerzeményt, aztán megkezdődött a koncertezés, úgy néz ki tehát, hogy Nicke ismét zenekarban gondolkodik a szólókarrier helyett. Hogy aztán az ISE lesz-e akkora banda, mint a Hellacopters, a jövő zenéje, de ha engem kérdeztek, határozott nem a válasz.

A bemutatkozó anyag ugyanis nem jó. Oké, alapvetően nem is az én zeném, ami itt hallható – hívjuk bár nagyon-nagyon híg retro rocknak, vagy épp powerpopnak a dolgot – viszont azt így is jól hallom, hogy a dalok egyszerűen nem működnek, laposabbak, mint Kate Moss mellkasa. Egy-egy viszonylag frankó gitártéma (lásd A Holiday From My Vacation, Lord Knows I Know That It Ain't Right, Together In The Darkness, Redemption's Gone és főleg a Dregennel közösen írt Throwing Stones) vagy könnyebben megjegyezhető refrén (Resign, I'll Let You Down és az elég nyálas Diseased Pieces Of My Heart) rendre felbukkan ugyan a korongon, de nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy egy végletekig kilúgozott-kiherélt Hellacopterst hallok, bárminemű dög, karcosság és karakteresség nélkül. Maximum négy számig még tolerálni is tudom az ilyet, de csokorba kötve tizenkettő azért már nagyon sok belőle. Pláne, hogy vannak olyanok, amiket kifejezetten unalmas hallgatni, mint például az I Got All Day Long, a Lee Anne vagy az Alive ötlettelenségeit.

A szokás szerint igen hangzatos promó anyagok szerint ez itten a hiányzó kapocs a Beatles és Alice Cooper között, a magam részéről azt sem tudtam, hogy létezne ilyesmi, de ha mégis, akkor az tuti nem így néz ki. Bár az igaz, hogy a Beatles hatása a dalok nagy részében valóban tagadhatatlan (a legmarkánsabb a Resignban) kábé a Revolver/Sgt. Pepper idejéből, de hát ez kismillió más zenekarnál is így van, a jó öreg Vincent Furnier pedig ennél mindig is felkavaróbb zenét művelt. Kábé egy hónapja öt ponttal jutalmaztam az új Stone Temple Pilots alkotást, annál többet ez sem ér. Sajnálom, de ez van.

 

Hozzászólások 

 
+3 #1 indaver 2012-09-22 17:54
A kritika kissé túlzó negatív irányba, bár ugye ez egy szubjektív vélemény. Eleinte nekem sem tetszett ez a puhább irány, nem is nagyon hallgattam, de aztán rákattantam mégis azóta. :)
Valóban sokkal dallamosabb az ISE, mint a Hellacopters, de élőben (volt szerencsém őket látni Németországban) fantasztikusak, és sokkal energikusabban szólal meg minden. Sokat fejlődött Nicke éneke is, ráadásul a másik két gitáros is baromi jól énekel. Ez sokat dob az összhatáson.
Az Entombed pedig addig csinált jó lemezeket, amíg Nicke benne volt, talán számomra csak az Uprising és a Same Difference kivétel, amelyek ő már nem szerepelt. A többi meg elég sablonos death metal lett.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Watch My Dying - Gödöllő, Trafó, 2003. május 23.