Shock!

Érdekes körülmények között jött ki James LaBrie új szólólemeze (saját neve alatt a második, ha a Mullmuzzler anyagokat is számításba vesszük, már a negyedik), hiszen megjelenése előtt mindössze két héttel Mike Portnoy kilépett a Dream Theaterből, egészen más megvilágításba helyezve ezzel az anyabanda jövőjét.

Nyilván mindenkinek megvan a saját véleménye a történtekről, így nekem is, de a Kárpát-medencéből hiába játszom a nagy megfejtőt, szóval az okokat most inkább hagyjuk. Úgysem tart majd pár évnél tovább ez a különlét, még ha az utóbbi hetekben beindulni is látszik a felek között az elmaradhatatlan szájkarate... A felhajtás mindenesetre a Static Impulse-nak is jelent némi aligha kívánt extra reklámot.

Nagyon szeretem James előző szólóalbumát, a 2005-ös Elements Of Persuasiont, nem kérdés, hogy ha választanom kellene közötte és az utolsó három Dream Theater lemez között, melyiknek állna a zászló (habár most is tartom, hogy a Black Clouds And Silver Linings már teljesen rendben volt). LaBrie dalai ugyan szimplábbak, direktebbek az anyazenekar témáinál, de nálam sokkal jobban hallgattatják magukat a néha baromi önismétló, mindenféle invenciót nélkülöző újkori Dream opuszoknál. A helyzet ebből a szempontból a Static Impulse esetében sem változott, pedig az énekes és fő harcostársa, az egykori Dali's Dilemma billentyűs Matt Guillory ezúttal kicsit módosítottak az irányon.

A változtatás lényegét már a One More Time című nyitódal is jól érzékelteti, ez ugyanis egészen olyan, mintha csak az Elements világát elegyítenénk össze a Soilwork munkásságával. A svédes riffelés önmagában még nem is lenne olyan meglepő, az viszont garantáltan leültet majd pár Dream rajongót, hogy a verzéket az új dobos, a Darkane-ből ismerős Peter Wildoer üvöltözi el, LaBrie pedig a remekül megformázott bridge-ig nem is bukkan fel a dalban. Bátor húzásról van szó (ne feledjük, a Dream Theater vegyes táborában is nem kevesen akadnak, akik személyes sértésnek veszik, ha a metalosabb vonal kerül túlsúlyba...), de remekül működik. Ugyanezt az irányt követi a Jekyll Or Hyde, a Mislead vagy a This Is War is, ezek kis túlzással olyanok, mintha csak valami csoda folytán James keveredett volna a Soilwork mikrofonjához. Persze ne valami kópiára gondolj, mert a lemez még a friss elemekkel együtt is az Elements folytatása tud maradni: LaBrie és Guillory kialakítottak maguknak egy olyan zenei világot, aminek megvannak a maga jellegzetes trükkjei, fordulatai, és ezeket még Wildoer ordításai, blastbeatjei sem tudják semlegesíteni. A lemez hangzása is egészen hasonlatos a Elementséhez, tömény, vaskos és kristálytiszta, de hálistennek nem steril.

Marco Sfogli gitáros szintén a folytonosságot képviseli. Az olasz srác már az Elements lemezen is olyanokat játszott, hogy csak lestem ki a fejemből, és szerencsére most sem fogja vissza magát. Egyértelműen Petruccin és Satrianin nevelkedett, nem is nagyon akar eltávolodni fő példaképeitől, de ezekbe a dalokba egyszerűen nem lehetne ezeknél jobban megformázott szólókat illeszteni. Technikásan, dallamosan, érzelemgazdagon nyomja, tényleg minden benne van, ami csak kell. A módosított irány szellemében egyébként a ritmusjátékban is akadnak friss dolgok, az előző lemezen domináns Dream Theater-, Metallica-, Pantera-rokon irány mellé a már említett svédes, sőt, néhol klasszikus heavy metalos ízek társulnak, amik jól színesítik a dalokat. Wildoer mellett a basszusgitáros is új arc: Ray Riendeau Rob Halford szólóbandájában mutatkozott be bő tíz évvel ezelőtt, ő is nagyon ízes témákat nyom a háttérben. Matt Guilloryt szintén kár lenne nem kiemelni, hiszen amellett, hogy társszerző volt minden dalban, roppant alázatosan és ízlésesen játszik. Ez is egy olyan tényező, ami nálam például egyértelműen LaBrie szólóprojektje felé billenti a mérleget a modernkori Dreammel szemben. Nem tehetek róla, de agyvérzést kapok attól, amikor Jordan Rudessre rájön az ötperc és nekiereszti a kezét, a többiek pedig ráhagyják a teljesen értelmetlen, mindenféle zeneiségtől, alázattól mentes hokizásokat... Igazság szerint szívesebben is látnám Mattet Rudess helyén, de hát erre jelenleg kábé nulla az esély.

Ha esetleg a tiszta ének és a dallamosabb vonal kizárólagos híve vagy, és most éppen elrettensz, ne tedd. James valóban súlyosan, keményen fogalmaz, de ezúttal is születtek melodikusabb darabok (Euphoric, Coming Home), a refrének pedig mindenhol mérgezően ragadósak (hallgasd csak meg a személyes kedvenc Just Watch Me-t). Továbbra sem tudok elszakadni attól a megérzésemtől, hogy ő maga is jobban kötődik ezekhez a nótákhoz, mint a közelmúlt Dream Theater szerzeményeihez, dallamai sokkal felszabadultabbak, szenvedélyesebbek, izgalmasabbak, mint fő csapatának utolsó albumain. Vagy csak a köztudottan megalomán Portnoy – Petrucci páros nem engedte neki, hogy túlságosan kibontakozzon, ki tudja... Itt mindenesetre nincs nyoma enerváltságnak vagy a hangszálak kopásának, amit szinte mantraszerűen divat vele kapcsolatban hajtogatni már vagy egy évtizede.

Nálam az Elements Of Persuasion egyelőre még jobb egy hajszálnyival a Static Impulse-nál, de ennek személyes okai is vannak, és nem tartom kizártnak, hogy hosszabb távon ez a szigorúra húzott új album is felzárkózik majd mellé. LaBrie ismét bizonyított, ez itt simán az év egyik csúcsteljesítménye!