Shock!

Ahhoz képest, hogy két-három évvel ezelőtt Gene Simmons még a rá jellemző stílusban küldte el az anyjába az összes letöltögetős netezőt, miközben vadul fogadkozott, hogy a KISS soha többé nem is készít albumot, mert ilyen rajongóknak nem érdemes, most mégis itt a Sonic Boom.

Az előzmények fényében különösen vicces, hogy ez a lemez az első minden idők egyik legnagyobb rockbandájának lassan négy évtizedes karrierje során, ami kis híján megcsípte a Billboard-lista első helyét... Vagyis hiába csináltak magukból majmot a rengeteg „lehet, hogy ez már az utolsó" turnéval, hiába festették fel Tommy Thayerre Ace Frehley, Eric Singerre meg Peter Criss maszkját, a legenda továbbra is töretlen, a KISS 2009-ben is csalogató márkanév, a rajongóknak pedig még a mai netes időkben is kell a CD a maga fizikai valóságában.

Szó, ami szó, szerintem is elegánsabb lett volna, ha Tommy és Eric kap saját maszkot – mint annak idején Eric Carr vagy Vinnie Vincent –, de ettől eltekintve nem akarom túlfetisizálni az eredeti négyest: a '70-es évek velük készült albumain is szerepelt egy rakás töltelék a klasszikusok mellett, és a '80-as – '90-es években, másokkal is csináltak egy egész seregnyi zseniális dalt. Ráadásul ma már senki sem tagadja, hogy az utolsó KISS stúdiólemezen, az 1998-as Psycho Circusön is szinte végig Thayer, illetve Singer játszottak, nem pedig Ace és Peter... Tommy emellett a '89-es Hot In The Shade-en társszerző volt két dalban, vagyis távolról sem új fiú a banda háza táján. Ami a Sonic Boomot illeti, ez a KISS történetének első lemeze, ahol kizárólag a tagok folytak bele a dalszerzésbe, ezen belül is elsősorban Paul Stanley zenei világa dominál: a tizenegyből kilenc dalban benne volt a keze, míg a jó öreg Gene hatot jegyez, háromnál pedig Thayert is a fazékhoz engedték.

Már a lemez borítója is totális retro-feelinget áraszt, ám ennél is meglepőbb, hogy mennyire a hőskorszak KISS-ére üt maga a zene. Fogalmam sincs, mikor születtek a dalok, de simán el tudom képzelni, hogy még olyan ötletek is megbújnak itt, amik egyenesen a '70-es évekből maradtak Stanley és Simmons fiókjában. Ez persze végső soron mellékes, a lényeg az, hogy a végeredmény nagyon is jó. Pontosan olyan, mint amit a legtöbb rajongó vár tőlük... Kedveltem én a Psycho Circust is – gyakorlatilag minden lemezüket bírom –, de ha választani kellene, nem lenne kérdéses, hogy a Sonic Boomra szavaznék, mert egységesebb, karakteresebb, és erősebbek a dalok is. Igazi KISS eszencia ez, ami tényleg mindent magában foglal, ami csak naggyá tette ezt a bandát.

A legjobb témák számomra éppen azok, melyeket Stanley egyedül írt, azaz a nyitó Modern Day Delilah a maga óriási, groove-os témájával, a zseniális refrénű Danger Us, illetve a záró Say Yeah!, melynek hatására az ember azonnal újra is indítja a lemezt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a többi szerzeménnyel gond lenne, mert Simmons ars poetica-szerű, súlyosan menetelő I'm An Animalje közel ennyire tetszik, simán felfért volna a KISS legkeményebb lemezeire, a Creatures Of The Nightra vagy akár a Revenge-re is. Baromi ütősre sikeredett a When Lightning Strikes címet viselő tehénkolompos rock'n'roll, amiben Thayer domborít a mikrofonnál, és a Paul és Gene által közösen elénekelt Stand is favorit. Utóbbi amolyan tipikus konfettis stadionhimnusz, kicsit talán szimpla, de hát a KISS sosem a nagy világmegfejtésről szólt... Singer is kapott egy dalt, ez a refrénjében erős All For The Glory, aki pedig Simmons tipikus csajhajkurászós nótáira bukik, az a Russian Roulette-re, a Yes I Know (Nobody's Perfect)-re és a Hot And Coldra vigyoroghat nagyokat. Egy szerzeménnyel nem tudtam csak teljesen megbékélni, ez pedig a Never Enough, de itt sem a színvonal a gond, hanem sokkal inkább az, hogy nagyrészét a Poison már megírta Nothin' But A Good Time címmel '88-ban.

Napjainkra Paul és Gene hangja nyilván megkopott egy kicsit, de hát Stanley 57 éves, Simmons meg 60, szóval inkább a dolog ellenkezője lenne furcsa, és a dallamok azért így is nagyon a helyükön vannak. Ami Thayer játékát illeti, bizony nem kicsit Ace-esre vette a figurát – ez nyilván szándékos volt, de egyáltalán nem baj, dallamos, fogós, dúdolható szólóival rengeteget tesz hozzá a végeredményhez. A Stanley által kreált hangzás is óriási, benne van az a meleg, analóg hatású tónus, ami a '70-es évek lemezeit jellemezte – még a dobsound is a régi anyagokon hallottakhoz közelít, csak persze sokkal jobb –, de eközben minden ízében modern és erőteljes, robbannak tőle a hangfalak.
Volt bennem némi szkepticizmus azt illetően, van-e értelme egy újabb KISS albumnak, de a Sonic Boom pár hét alatt teljesen hozzám nőtt, és ma már nagyon örülök neki, hogy mégis rádumálták magukat. Igen, szándékosan és kiszámítottan retro az egész, de kit érdekel? Ha ez az utolsó lemezük – és simán el tudom képzelni, hogy ez az –, akkor méltó módon zárták vele a sort...