Az előző Lamb Of God lemez, a Sacrament 2006 legjobbja volt számomra, így aztán kissé óvatosan közelítettem a Wrath-hez, főleg a szokásos előzetes „ez az album aztán tényleg minden eddiginél jobb lesz" nyilatkozatok fényében, de szerencsére nem volt különösebb ok az aggodalomra. A richmondi ötös nem nagyon változtatott a nyerő formulán, még ha igyekeznek is néhol így beállítani az új dalokat.
Habár arra lehetett számítani, hogy a csapat egy kicsit igyekszik majd tovább szellősíteni a zenét, érdekes módon a Wrath érezhetően nyersebbre sikeredett mint a Sacrament: egy árnyalatnyival koszosabb a hangzás, és noha megmaradtak a fogós témák, összességében kicsit talán nehezebben befogadható a végeredmény, mint legutóbb. Magyarán szólva nagyjából ugyanazt a mai mezőnyben gyakorlatilag páratlan intenzitással elővezetett modern thrash/groove metalt kapjuk tőlük, amit eddig is játszottak.
A Lamb Of God védjegyei tehát most is maradéktalanul a helyükön vannak, a Mark Morton – Willie Adler páros boszorkányosan sűrű, hihetetlen érzékkel megformált ritmusjátékától kezdve egyik kedvenc újkori dobosom, Chris Adler zseniális pörgetéseiig, cinezéseiig, és az ideális hosszúságú, nem egészen 45 perces album színvonala is egységesen erős. A legfogósabb dal talán a slayeresen jéghideg gitárdallamra és súlyosan menetelős riffekre épülő Broken Hands, de majdnem ennyire ragadós a klipesített Set To Fail is, ahol a blastbeates kezdés után mániákusan kalapáló verzéken át jutnak el egy olyan refrénig, amiben a klasszikus Pantera öröksége éled újjá maradéktalanul. A lemezt egy feelinges gitárintro után apokaliptikus hangulatban indító In Your Words, az eszelős tempókkal operáló, dühtől fröcsögő Contractor vagy a nyugis bevezetőből kibontakozó, szaggató Grace szintén igen komoly darabok, de a 7 perces zárótétel, a pszichopata Reclamation is szolgál jónéhány fantasztikus ötlettel. Talán egyedül a tördelten döngölő Fake Messiah-on lehetett volna még dobni egy kicsit pár karakteresebb húzással, de ebben is akadnak iszonyatosan jól elkapott témák.
Tisztában vagyok vele, hogy sokakat Randy Blythe acsargó-hörgő-üvöltő hangja riaszt el a Lamb Of Godtól, de azon túlmenően, hogy a frontember adottságai ennyit tesznek lehetővé, nekem szimpatikus, hogy nem akarják még tovább csiszolni az éneket. Randy amúgy a Sacramenthez hasonlóan ezúttal is változatosabban, sokszínűbben hozza magát, mint az első három albumon, üvöltései, gyűlölettel teli szóköpködései még annak ellenére is védjegyszerűek, hogy a mai napig kristálytisztán érezni, mekkora hatással volt rá Phil Anselmo és Chuck Billy. A hangszereseket pedig nem tudom eleget dicsérni, ezek az arcok tényleg a '80-as évek legnagyobb thrash mestereit idézve zenélnek. A gyökerek persze náluk is nyilvánvalóak, a Hanneman / King páros, Dimebag Darrell és Dave Mustaine egyaránt kézzelfoghatóak a riffekben, témafűzésekben, de ez egyáltalán nem baj, mert a csapat megszólalása még így is teljesen egyéni és csak rájuk jellemző, a gitársoundtól kezdve egészen a dalfelépítések trükkjeiig. Egyetlen dolgot sajnálok csak: mintha ezúttal valamivel kevesebb lenne a gitárszóló, mint eddig, pedig ezen a téren is erősek, másfelől remekül oldják velük a szigort a dalokban.
Ha választani kell, a Sacrament szerintem egy fokkal erősebb volt, mint a Wrath, de az biztos, hogy a Lamb Of God ezúttal is nagyon odatette magát, és méltán válnak majd még ismertebbé és sikeresebbé ezzel a lemezzel. Tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom őket – ez a zene ugyanúgy bejöhet egy régisulis thrashernek, mint egy metalcore-on nevelkedett tinédzsernek. Szóval ne lepődj meg, ha téged is kiütnek ezek a rokonszenves déli gyerekek...
Hozzászólások