Írhattam volna arról, hogy mióta csak lemezekről firkálom le a gondolataimat, nem voltam még ilyen nehéz helyzetben, mint a Loutallica anyagnál. Mert a Lulu egy borzasztóan nehéz mű, amelyben majdnem minden tételnél (dalt valahogy nem nagyon akaródzik ideírni) volt, ami elnyerte a tetszésemet, és bizony volt, amitől felvontam a szemöldökömet. Pedig a koncepció első blikkre (nekem legalábbis) még egyáltalában nem is tűnt használhatatlannak: arra gondoltam, hogy végül is külön-külön mind a Metallicát, mind pedig Lou Reedet képes vagyok értékelni (igen, még az öreg drogost is), úgyhogy ha minden jól megy – azaz Reed visszafogja magát, a 'talicska pedig különösen ihletett napokat fog ki a zeneíráskor –, igazán frankón is elsülhet a dolog. De persze semmi nem ment jól: Reed teljesen szabadjára lett engedve, Hetfieldék pedig sokszor csak asszisztálnak mögötte, nagy alázatosan bólogatva, mint műanyag kutyák az autó hátsó ablakában.
megjelenés:
2011 |
kiadó:
Warner / Vertigo |
pontszám:
3 /10 Szerinted hány pont?
|
Vagy merenghettem volna azon, hogy igazán érdekesnek tűnt a történet is: itt van ez a Lulu, aki – nevezzük nevén a dolgokat – egy gonosz dög, férfiak szívét töri nagy halomba, és akit ráadásul Londonban maga Hasfelmetsző Jack öl meg végül. Ha valaki ismeri Reed szövegírói stílusát, ami alapjáraton is borzasztóan terjengős, novellaszerű, az gondolhatta, hogy egy eredetileg színpadra szánt (dupla)mű esetében aztán minden bizonnyal lesz mondanivalója. Hát lett is, és a szöveggel különösebb gond tényleg nincs. Ezzel összefüggésben aztán azon is lehetett volna filozofálni, hogy milyen fontos dolog a művészi szabadság, és milyen szép és jó, hogy vannak még alkotók, akik mernek kockáztatni, és valami olyan újat létrehozni, amit senki sem várna tőlük. Hogy milyen felszabadító érzés lehet, amikor tényleg azt csinálsz, amit csak akarsz. Például metal csapat (a Metallica még az, ugye?) létedre összeállsz egy avantgárd ikonnal, és átértelmezel két Frank Wedekind darabot.
Mindezekről azonban csak akkor írhattam volna, ha nem hallgatom meg a förtelmes borítóba rejtett Lulut. Így viszont kénytelen vagyok arról beszélni, hogy nem csak a művészi szabadság meg az önmegvalósítás fontos dolog ám, hanem az is, hogy az aranyra azt mondjuk, hogy arany, a szarra meg azt, hogy szar. És az utóbbit hiába csomagoljuk celofánba, díszdobozba, remek hangzásba, áradozunk róla olyanokat, hogy „az egyik legjobb dolog, amit csak valaha is csináltunk", attól az bizony még fekália marad. Éppen ez a nagy parasztvakítás a bosszantó amúgy, mert az album teljesen nyilvánvalóan közel sem a legjobb dolog, amit valaha művelt a Metallica (vagy akár Lou Reed), ha meg tényleg így gondolják, akkor még sokkal nagyobb a gond.
Hiszen a Lulu egészen egyszerűen elmondhatatlanul terjengős, üresjáratokkal teli, kohézió nélküli katyvasz, ami a legkevésbé sem művészi. Pusztán művészkedő. A résztvevők hiába próbálták vegyíteni kétféle zenei világukat, nagyon félrefutott a dolog, csak egymás mellett játszanak, nem együtt. És igazából pont ott a legrosszabb az összkép, mikor Lars Ulrichék valami gyorsabb témát hoznának, Reed pedig az istennek sem akar hozzáidomulni a tempóhoz, csak mormolja monoton mantráit hosszú-hosszú perceken keresztül. A Damage, Inc.-re hajazó témájú Mistress Dread például ily módon egészen egyszerűen fizikai fájdalmat okoz hallgatójának. Akkor már jobb, ha maga a téma is közel esik Reed zenei miliőjéhez, például a viszonylag bluesos, rockosabb Iced Honey nem lett rossz, és nekem a nyitó, többnyire nyugodt, kvázi csak a refrénnél berobbanó Brandenburg Gate is egészen tetszik (sőt, épp hogy ez a kedvenc).
Azt meg nem igazán vágom, hogy miért kell a dalok nagy részének ordenáré módon hosszúnak lennie (könyörgöm, a két korong tíz tétele együtt másfél órás!), mikor többségükben jó, ha nem ugyanazt a néhány hangot halljuk nyolc percig elnyújtva, Reed narrációja mellett. A szavak csak folynak, ömlenek, áradnak előre belőle, zene meg alig, hátul valami kis szuttyogás, de semmi komoly. Voltaképpen az egész második korong ilyen, hiszen mind a Frustrationt, mind a Little Dogot, mind pedig a Dragont meg lehetett volna húzni akár öt-öt perccel is. A záró Junior Dad pedig laza húsz perc, amiből a második tízben semmi, de tényleg semmi nem történik, csak valami noise rockos recsegést élvezhetünk, meg olyasmi hangkavalkádot, mint amikor a zenekar hangol a teátrumban. Fergeteges élmény, nem mondom, és hát ugye állítólag ez alatt bőgött Hammett meg Hetfield egymás vállán. Meg tudom érteni őket, én is sírok.
Mert sajnálom azokat a nyomokban felbukkanó, kimondottan jó megoldásokat (The View, Pumping Blood, Cheat On Me, de ez utóbbi már szintén rohadtul el lett nyújtva), amik akár egy következő 'tallica korongon üthettek volna egy nagyot, és ebben a formában a sajnos már tényleg abszolút hangját vesztett (jó, tudom, sokak szerint sosem volt neki) Lou Reed helyenként remek szövegei is pocsékba mentek. Így aztán hívhatjuk kéjnőnek, romlott perszónának, vagy éppen örömlánynak, de a tény az, hogy Lulu bizony egy kurva.
(A pontozásnál komoly gondban voltam, de aztán úgy véltem, az lesz a legjobb, ha saját magamat is beleértve minden résztvevő kap fél-fél pontot. És akkor még rendes is voltam.)
Hozzászólások
és 2 számot felvettem a dj tracklistámra
Egeret szültek a hegyek.
A God Hates Us All szerintem mocsok nagy lemez, iszonyat adrenalin van benne, bár a hangzását megszokni bele kerül egy kis időbe. A többivel egyet értek:D
A katasztrófa listám:
1.Celtic Frost-Cold Lake Glam majomparádé
2.Metallica-Lulu Művészkedő maszturbáció
3.Morbid Angel-Illud Divinum Insanus No comment.....
4.Slayer-GHUA Egy torzitott riff megy végig
És azt rakjátok össze,hogy mind a négy banda zenei izlésem kialakulásában nagy szerepet játszott az összes lemezével,kivév e ezeket,mert ezek számomra rosszul animált rémálmok.
Nektek komolyan ez a legnagyobb bajotok, hogy mit nyilatkoztak? :D Ha már arról van szó, ezek még kölyökcipőben járnak Megadave-hez és másokhoz képest (imádom a Megadeth-et, nem azért írom....) ti tapasztaltabbak vagytok, volt már a történelemben olyan, aki nem azt mondta egy új albumáról, hogy a legjobb amit valaha csinált? Az oviból is úgy ballag el mindenki, hogy ezt már tudja :D akkor inkább a zenét fosozzátok, ne ilyen hülyeségekkel húzzátok a sorokat :D
Ha nagy hangsúlyt helyeztek volna erre, nem egy hónap alatt rántják össze, hanem 3 év alatt mint a Death Magneticet, persze szerintem... ok mondjuk felvették mint egy demót aztán Reed mondta, hogy ez maradjon is így... ("come on james" egy dal közepén....) hogy ez mért volt fogalmam sincs, nem ismerem az öreget... aztán hogy promózzák azzal már nem ők foglalkoznak, hanem mindenki más :)
A főszerk. asszony kizárólag a szemtelen spamelőket nem csípi. :)
Kedves Túrisas!
Valójában sajna nem olvastam a kritikádat előtte, most viszont viszonzásképpen megtettem. És be kell lássam, hogy a fő motívum valóban ugyanaz nálad/nálatok is, gondolom azért, mert ugyanaz vághatta ki nálad is a biztosítékot: a nagyhangú nyilatkozatok mögött nincs semmi tartalom, szar meg dögig. Amúgy meg tetszett is a dolog, úgyhogy be is linkelem ide, hadd olvassa más is:
http://dionysosrising.blog.hu/2011/10/23/lou_reed_and_the_metallica_lulu_2011