Shock!

Ha vannak csodák a metal világában, akkor a Napalm Death nevű formáció maga a színtiszta rejtély. Adott egy idestova huszonhét éve működő csapat, amely már a kezdetektől a lehető legoffenzívabb zenét játssza, amely oly mértékben agresszív és antiszociális, hogy még Lionel Richieből is kihozná a vadállatot, s mégis, mára mind a zenei underground, mind pedig a mainstream közeg elismeri munkásságukat.

Vajon miként eshet meg az, hogy egy grindcore/death metal együttes zenészi kvalitásait a rockzenén kívüli világban is nemzetközileg elismerik? Milliós lemezeladások? Jóllehet, a Napalm Death több mint egy tucatnyi sorlemezt tudhat a háta mögött, s eladások tekintetében is tán már túl vannak a millión, ez azonban mégiscsak kevés ahhoz, hogy a rádió dj-k két Britney Spears közé beszúrják őket a műsorba. Akkor talán oly mértékben felduzzadt a grindcore rajongói tábora, hogy hamarosan még a Viván is csak nehézfém fog folyni? Sajnos erre is annyi esély van, mint egy tiszta erkölcsű politikai párt megalakulására. És mégis, mindezek ellenére a Napalm Death név olyan fogalommá lett, amelyet még saját hazájuk is büszkén ejt ki száján. A rejtély tehát csak rejtély marad, mindenesetre mindig örömteli dolog, ha egy évtizedek óta küzdő, legendás tetteket véghezvivő zenekart szerte a világban megbecsülnek munkásságukért. A Napalm Deathnek ez sikerült, méghozzá úgy, hogy kis túlzással minden egyes lemezükön más felállással dolgoztak. Ezek után ember legyen a talpán, aki képes fejből az összes ND muzsikust felsorolni!

Ezek a gyakori tagcserék (is) vezethettek ahhoz a zenei irányváltozáshoz, amely a tizenhárom sorlemezen végig jól nyomon követhető, azazhogy miként váltottak az angol zenészek a korai, féktelen grind cséphadarásból összeszedettebb death pusztításba, hogy aztán végül kialakuljon az a zenei világuk, amely e két, nem is oly távoli rokon stílus keveredéséből jött létre. Így, aki folyamatosan nyomon követi a birminghami négyes munkásságát, már nem is lepődik meg azon, hogy az új lemez ötven perces, amin huszonhat dal helyett csak tizennégy osztozik. S bár a lemez végig kegyetlenül aprít, azért rendre előfordulnak olyan momentumok is, amelyekre eddig Napalm Death albumon még nem igazán volt példa. Gondolok itt a Time Waits For No Slave dallamos megközelítésére vagy a voivodosan lebegős gitártémákat hozó Procrastination on the Empty Vessel tételre, ami valóban szokatlan ettől a bandától, ám úgy érzem, a kísérletezgetés ezúttal jól sült el, a Time Waits For No Slave kétségtelenül az eddigi legváltozatosabb ND korong. Szükség is van erre a sokrétűségre, hisz a folyamatos száguldozás is hamar önismétlésbe fordulhat egy ötven perces anyag esetében.

Persze nem kell megijedni azoknak sem, akik a ND mogorvábbik oldalát kedvelik, az új lemezzel ugyanis csakúgy, mint elődeivel, komplett lakótelepeket lehet a földig rombolni. Egyik személyes kedvencem az albumról jó példa erre, az On The Brink Of Extinction mindazt tartalmazza, amiről ma a Napalm Death szól. Mark Greenway végig olyan elánnal fröcsögi sorait, hogy kétség se férhet őszinteségéhez, Mitch Harris pedig úgy variálja deathesen robosztus és grindosan őrjöngő riffelését, ahogy épp a végtelenül precíz Shane Embury/Danny Herrera ritmusszekció csavarja tempóit.

A hangzásért ismét Russ Russel felelt, és csakúgy, mint az előző lemezek, a Time Waits... is brutálisan jól szól. Nem is maradt más hátra, mint hogy minden Napalm Death és extrém metal rajongót arra biztassak, vegyék az irányt a legközelebbi lemezbolt felé és hallgassák rommá az új albumot.