Nagy-Britannia a thrash hőskorában sem számított a műfaj fellegvárának, de azért akadtak jó angol csapatok ezen a vonalon. A Xentrix és a Sabbat mellett ilyen volt például a bristoli Onslaught is, akik annak idején három albumot jelentettek meg inkább mérsékelt, mint jelentős sikerrel – az utolsót 1989-ben –, most pedig megállapodott családapákként valamiért ismét kedvet kaptak az erősítők csutkára tekeréséhez.
A zenekar négyötöde régi tagokból áll: Nige Rockett gitároshoz, Steve Grice doboshoz, Jim Hinder basszerhez és az első két lemezen is éneklő Sy Keelerhez egy Alan Jordan nevű bárdista csatlakozott, nyomtak pár lazább bemelegítő turnét és koncertet, majd fogták a régi havert, Andy Sneapet – aki ugye a Sabbatban gitározott, mielőtt az egyik legkeresettebb metal producer lett volna – , bevonultak vele a stúdióba, és felrántottak 9 friss szerzeményt.
Újdonságot nem szabad várni ettől a lemeztől, de ha még ma is megdobban a szíved a '80-as évek szűk farmeres, magasszárú edzőcipős, felvarrós thrash metaljától, akkor nem tudok mást javasolni, mint hogy szerezd be, méghozzá minél előbb, a Killing Peace ugyanis mindent felsorakoztat, ami csak jó volt ebben a műfajban. Feledkezz bele akár a hol fűrészelős, hol súlyosan málházós riffekbe, akár a visító szólókba, akár a durván elüvöltött csordavokálos refrénekbe, akár a party-sátánista szövegvilágba, a 2007-es Onslaught tökéletesen idézi meg a 20 évvel ezelőtti időket, a Sneap-féle bivaly hangzástól azonban egyből kap egy naprakész ízt is a produkció, ékesen bizonyítva, hogy ami akkor működött, az bizony ma is működik. Ha szereted a Slayert, a Kreatort, az Exodust, az Overkillt és társaikat, kizárt, hogy ne élveznéd az olyan nótákat, mint az elsöprő nyitásként robbanó Burn, az alattomosan fogós címadó szám vagy netán a menetelős Planting Seeds Of Hate. Sy Keeler hangja körülbelül olyan, mintha összekevernéd Zetro Souzát, Blitzet és Paul Baloffot, mindezt megszórva egy csipetnyi Mille Petrozzával, vagyis igazi agresszív, rikácsolós torok, akinek ugyanakkor hibbant sikolyai is ülnek, de a gitárosok is mindent tudnak, amire szükség van ehhez a műfajhoz.
Objektíven nézve nem akaródzik többet adnom 8 pontnál – egy-két közepesebb dal azért becsúszott, a Twisted Jesus eleje meg már annyira Seasons, hogy az nem úriemberekhez méltó –, de a pontszám ebben az esetben nem jelent túl sokat: hetek óta hallgatom oda-vissza az anyagot és simán el tudom képzelni, hogy akár az évvégi huszas listámra is felfér majd. Ha csak egy kicsit is szereted a régisulis thrasht, az Onslaught tényleg személyesen neked készítette ezt a lemezt.
